Tapasztalatom szerint az ember a felnőttkor küszöbén válaszúthoz érkezik: most akkor van Isten, vagy nincs? Ez a kérdés később is sokszor előkerülhet, de az első ilyen alkalom általában az a pont, amikor kilépünk a gyerekkorból, az addigi keretekből, és elkezdjük felépíteni a saját világunkat, élni a saját életünket. Mert abból a szempontból, hogy milyen alapokra építjük az életünket, ez a kérdés megkerülhetetlen. Egészen más életút lesz abból, ha azt mondom, hogy van, ha azt mondom, hogy nincs, vagy ha azt mondom, hogy nem tudom. És a tét óriási: a tét az életed.

            Én magam annak idején azt az utat választottam, hogy nincs – vagy inkább nem tudom, vagy inkább nem is érdekel. Az egyházi gimnázium után, amikor kiléptem a világba, teljesen megrészegültem attól, amit hirtelen megkaptam. Menőnek tűnt „kinőni” a vallást, lenyűgöztek az új materialista magyarázatok, és azt hittem, ha ledobom a „tiltásokat” – a kötelező templomjárást, a bűnként bélyegzett szexualitást, a tilalmakat, a pokol-félelem árnyékát –, végre igazán szabad leszek. Tíz évig távol maradtam a templomtól, és nagyon felvilágosultnak, modernnek éreztem magam. Tíz év múlva azonban szembenéztem a valósággal: szorongás, céltalanság, mély hiányérzet. Szerencsére az Úr kegyelmes volt hozzám, és visszahozott. Azért írtam ezt az egészet, hogy másnak ne kelljen végigbotorkálnia ugyanazon az úton, amin én jártam – vagy akár el se induljon rajta.

            Mert Istenben hinni nem olyan, mint a Télapóban hinni: ez egy tudatos döntés, ami az élet minden területét áthatja. Az Ószövetség nem egy furcsa, régi mítosz, hanem nagyon pontos leírása annak, milyen a világ és milyen az ember. Jézus tanítása pedig – ha figyelmesen megnézzük – meglepően pontosan rímel a legújabb pszichológiai, hálózat- és játékelméleti felismerésekre.