Mint már írtam, nagyon nem mindegy, hogy hol húzzuk meg a vonalakat, azaz mit tekintünk életünk alapigazságainak, mert ha ezt rosszul tesszük, akkor utána az egész gondolati rendszerünk hibás alapra épül. És jöjjön itt egy nagy veszély, ami mindannyiunkat fenyeget.

            Az előző fejezetben azt írtam, hogy definíció szerint az axiómák a gondolati rendszer belső logikájának a részei. Ennek az a jelentősége, hogy egészen komplex gondolati rendszereket, narratívákat is építhetünk rossz axiómákra, és nem vesszük észre, hogy az egész rendszer hibás. Sőt, azt tapasztaljuk, hogy rendkívül stabil és működő, hiszen logikailag minden a helyén van. Csak valahogy mégsem működik a valóságban, vagy ha ma még jól működőnek is látszik, hosszútávon elkezd recsegni-ropogni, valami nem stimmel vele. És sokszor annak érdekében, hogy ezt az ellentmondást feloldjuk, inkább a valóságérzékelésünket torzítjuk, hogy hozzáigazítsuk a bennünk felépített élet narratívához. Csakhogy a valóság az valóság; ha a gondolati rendszerünk nem kongruens vele, akkor szorongani kezdünk. Az élet folyamatosan „pofoz”: olyan ez, mintha egy labirintusban rossz térképpel indultunk volna el. És juthatunk arra a következtetésre, hogy az egész labirintus egy átverés, nincs semmi értelme, és ragaszkodhatunk egész életünkben ahhoz, hogy márpedig jó a térképünk. Azonban, ha jó axiómákat választunk, akkor a ráépített narratívánk is jó lesz, a labirintus értelmet nyer, hiszen olyan gondolati térképünk lesz, amely passzol az élet valóságához.

            Ha jók az axiómáink, akkor akár egy rendkívül egyszerű térkép is segít minket, és messzebbre jutunk vele, mint a legkidolgozottabb, de téves információkon alapuló térképpel. Ezért van az, hogy „Mari néni”, ha jól választja meg axiómáit, egyszerű gondolati struktúrájával és élet narratívájával közelebb jut az igazsághoz, mint egy rossz axiómákat választó filozófiaprofesszor. Így nyer értelmet, amit Jézus mondott, hogy az okos ember sziklára építi a házát. Ennek a mondatnak a mélységét sokáig nem értettem, mert ki az az őrült, aki homokra épít? Rá kellett jönnöm, hogy bárki, aki rossz axiómákat választ, az homokra építi a házát, vagyis az egész életét. És nagyon könnyű rossz axiómákat választani. De hogyan dönthető el, hogy jó-e egy axióma?

            Hogy egy axióma helyes-e, definíció szerint nem dönthető el az alapján, hogy bizonyítható-e, mert akkor nem lenne axióma. Tehát a klasszikus ok–okozati elv itt nem alkalmazható. Ehelyett azt kell megnéznünk, milyen lesz az a gondolati rendszer, ami ráépíthető. Ha az élet narratívánk stabilan illeszkedik az élhető élethez, a valósághoz, akkor jó volt az axiómánk, ha nem, akkor nem. Ha a viharban a ház összedől, akkor rossz volt az alapozás, homokra épült; ha nem dől össze, akkor jól alapozták, sziklára épült. Ez ennyire egyszerű. És ebből a szempontból nem számít, hogy kastély volt-e vagy kunyhó. Csak az alap számít. Lehet az épület egy intellektuális mestermű, egy statikai csoda – ha homokra épült, akkor összedől. Sőt, a sziklára épített kunyhó ebből a szempontból jobb, mint a legösszetettebb, de homokra épített kastély.

A jó axiómára épített egyszerű gondolkodás előrébb visz, mint a rosszra épített komplex.             Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes komplexen gondolkodni, hiszen azt is képzeljük el, hogy jó alapra micsoda kastélyt lehet építeni! De az alap a lényeg, amelynek megfelelősége csak utólag fog kiderülni, ez pedig borzasztó bizonytalanság. Ebben a bizonytalanságban keresik a bizonyosságot a különböző filozófiák és vallások. Mivel azonban az axiómák definíció szerint nem bizonyíthatók, ezért minden alaptétel elfogadása hit, azaz döntés kérdése: döntenem kell, hogy melyek azok az axiómák, amelyek gondolati rendszerem alapjait képezik.