Mielőtt részletesen megnéznénk, hogy a jézusi axióma elfogadásának milyen következményei vannak, kezdjük egy alapvető kérdéssel. Ha a jézusi axióma következménye a valósághoz legjobban illeszkedő és az embereket legjobban kiteljesítő élet, akkor miért nem keresztény mindenki? Miért nem örömként, hanem teherként éli meg sok keresztény a saját hitét? Miért van az, hogy sok nem keresztény, ha kívülről ránéz a keresztények életére, akkor nem lát benne semmi örömöt? Csak azt látja, hogy sok keresztény kötöttségeknek és szabályoknak alávetve, egy láthatatlan „nagyfőnöktől” retteg, folyamatos lelkiismeret-furdalással küszködik, és fél, hogy pokolra kerül. Miért is látnának mást, miért lenne vonzó számukra, hiszen sokan valóban ilyennek élik meg a saját kereszténységüket!

         Én is sokáig így láttam. Más gyerek vasárnap addig aludhatott, ameddig akart, nekem templomba kellett mennem, és hosszú és unalmas miséken kellett részt vennem. Folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy bűnös vagyok, és ha nem vigyázok, pokolra kerülök. Bűn a szexualitás, és nem csinálhatok azt, amit szeretnék, mert Isten figyel, és rossz szemmel néz rám. A kereszténységemet börtönként éltem meg. Ha abban az időben kérdez valaki, nem hiszem, hogy meg tudtam volna győzni arról, hogy Jézus az axióma, akire a boldog élet építhető. Ha a kereszténység házából boldogtalan, elvágyódó arcok néznek ki, akkor ki akarna oda bemenni?

         De később felismertem, hogy a kereszténység nem börtön, hanem erőd. Ezt az erődöt láttam én fogságnak, mert egy erődöt könnyű börtönnek látni, főleg ha a falai közé születünk. Egy mondás szerint a hal nem is tudja, hogy vizes, hiszen annyira természetes számára a vizes közeg, hogy nem tudatosítja magában, hogy nélküle milyen „élete” lenne. Semmilyen. És ha a halaknak lenne az emberéhez hasonló tudatuk, talán sokat bosszankodnának az áramlatokon, illetve irigykedve néznék a partot, hogy ott milyen élet lehet, és fel lennének háborodva, hogy be vannak zárva a vízbe. Nos, könnyű ilyen halnak lenni. Jézus ezt pontosan tudta, ezért a híres, tékozló fiúról szóló példabeszédének nemcsak kettő (a tékozló fiú és az apja), hanem három főszereplője van. Hiszen ott van a tékozló fiú bátyja is:

A tékozló fiú.

Majd így folytatta: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz, és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.”

Lukács 15,11-32

         Született keresztényként könnyű olyannak lenni, mint a tékozló fiú bátyja. Benne élünk egy rendszerben, és nem is tudjuk, milyen jó nekünk. Sokszor csak a rendszer korlátait látjuk, ezért hajlamosak vagyunk börtönként tekinteni a hitünkre. Irigykedve nézzük azokat, akik nálunk úgymond szabadabban élnek. Holott pontosan tudni lehetne, hogy a rendszeren kívüli élet milyen. A tékozló fiú moslékot eszik a nagy szabadsága végén, a báty ez alatt élvezhette atyja házának kényelmét, és nem az idejét pazarolta, hanem alkotó, bőséget teremtő munkát végezhetett. Az apa is értetlenül áll idősebbik fia morgása előtt, és csak ennyit tud mondani: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” Mi is sokszor csak elégedetlenkedünk, mint a báty, és ezt közvetítjük a külvilág felé. Ez a nyavalygás nem túl vonzó, és ha még irigykedve is nézünk ki a külvilágba, miért akarna bárki is bejönni? Az a rossz hír, hogy aki beleszületik a vallásos életbe, annak néha sokkal nehezebb az úton maradni. Az, aki megtapasztalta már az Isten világán kívüli „moslékevést” vagy céltalan lézengést, az Atya házát sokkal jobban megbecsüli. Jézus nem hiába vette magát körbe megtért bűnösökkel: mélyen bízhatott az élettapasztalatukból fakadó lojalitásukban.