Én most egy olyan megközelítést szeretnék alkalmazni, ami messzebbről indul, és az ökológiában és a társadalomtudományokban régóta használt fogalmakra épít. Ismerjük meg tehát a nullaösszegű és a pozitív összegű játszma fogalmát.

         Kezdjük a nullaösszegű játszmával, amelyre talán a legjobb példa a póker. A játékosok mindegyike hoz magával pénzt, és az a céljuk, hogy elnyerjék a többiek pénzét. Azaz a nyereség maximum annyi, amennyit a másik elveszít. Azért hívják nullaösszegűnek, mert a nyereményalap zárt, a felek kizárólag egymástól tudnak nyerni, nem lehet ennél több. De nem csak a póker nullaösszegű játszma, a legtöbb társasjáték is az, a sportversenyek is azok, sőt minden verseny az, hiszen mindig van egy győztes és egy vesztes, éppen ettől olyan izgalmasak, ettől verseny a verseny.

         A pozitív összegű játszma megértéséhez vegyünk egy másik játékot, a tollaslabdát. Azt is lehet versenyszerűen játszani, azaz kifeszítünk egy zsinórt vagy egy hálót, egymásnak ütögetjük a labdát, és az, aki többször vissza tudja ütni, az nyer. Ez így egyértelműen nullaösszegű játszma. Igen ám, de a legtöbbünknek van arról emléke gyerekkorából, szerencsésebbeknek a közelmúltból, amikor úgy játszottunk tollaslabdát egy barátunkkal, hogy a labdát felfelé ütögettük, és az volt a cél, hogy a labda minél tovább a levegőben maradjon. Együtt állítottunk fel rekordokat, hiszen először csak pár alkalommal sikerült, aztán elértük a bűvös tízet, sőt az ügyesebbek még jóval többet is. A határ kis túlzással a csillagos ég volt. De ez már nem nullaösszegű játszma volt köztünk, hanem pozitív összegű! A pozitív összegű játszma lényege, hogy a felek nem egymás ellen játszanak, hanem együttműködnek, és közösen gyűjtik a pontokat, azaz együtt nyernek. Tehát a felek nem versenyeznek egymással, nem egymástól nyernek, hanem együttműködésük gyümölcseiből együtt gazdagodnak.

A nagy kérdés a következő: Milyen a világ? Nulla- vagy pozitív összegű játszmák sorozata? Vagy mindkettő? De milyen arányban? Mit kell tennem egy ilyen világban?

         Ezek a kérdések már régóta foglalkoztatják az ökológusokat és a társadalomtudósokat is. A darwini evolúcióelmélet szerint a szűkös erőforrásokért versengenek az egyedek, és azok, akik ebben sikeresebbek, azoknak lesznek utódaik. Ez elég egyértelműen nullaösszegű játszma, hiszen a szereplők folyamatos versenyben élnek. De volt egy probléma, amire ez alapján nem volt egyértelmű a válasz: ha a verseny egyedi szinten zajlik, mi a helyzet a csapatokban vadászó állatokkal, mint például a farkasokkal vagy az oroszlánokkal? Ott nincs verseny? Miért működnek együtt? Nem lenne „okosabb” egyéni stratégia megvárni, amíg a többiek a sérülést kockáztatva levadásszák a zsákmányt, aztán odamenni és falatozni? Egy ilyen egyed óriási nyereményt tudna bezsebelni a többiekkel szemben, és a falkában az ő utódainak kellene elterjednie. De miért nem terjed el mégsem ez a viselkedés ezekben a csoportokban? Lenyűgözőek ezek az állatok, de annyira azért nem intelligensek, hogy figyeljék, ki mennyit tesz bele, aztán ez alapján osszák szét a zsákmányt, ez nem lehet visszatartó erő. Etikáról sem beszélhetünk, hiszen vadállatokról van szó, nem öntudatos lényekről. Miért éri meg nekik mégis együttműködni, ha egyéni szinten ki is lehetne használni a többieket? Az ökológusok ennek a dilemmának a modellezésére találtak egy egészen egyszerű és nagyszerű játékot, amelyet fogolydilemmának neveztek el.

A fogolydilemma

         Két gyanúsítottat (A-t és B-t) letartóztatnak, és külön cellákban hallgatnak ki, így nem tudnak kommunikálni. Mindkettőjüknek két választása van: vallani (ezzel elárulva a másikat) vagy hallgatni (mentve mindkettőjüket). A következmények a választásaiktól függenek:

• Ha mindketten hallgatnak, mindkettő enyhe büntetést kap, hiszen nem sok mindent tudnak rájuk bizonyítani, megússzák 1 év börtönnel.
• Ha mindketten vallanak, mindkettő súlyosabb büntetést kap, hiszen minden kiderül, ezért 5 év börtönt kapnak.
• Ha az egyik vall, a másik hallgat, a valló vádalkuval megússza büntetés nélkül (0 év), míg a hallgató a legsúlyosabb büntetést kapja, ami 7 év börtön.

         Melyiket érdemes választani? Nem egyszerű a kérdés. Az etikát tegyük most félre, pusztán játék szempontjából nézzük. Ha hallgatok, és a másik nem, akkor nagyon rosszul járok, fordított esetben pedig nagyon jól. De ha mindketten hallgatunk, akkor mindketten olcsón megússzuk, de ha mindketten vallunk, akkor mindketten rosszul járunk. Ugyanígy, ha egy oroszlán azt választja, hogy a vadászatot csak mímeli, és hagyja, hogy a másik törje magát, akkor nagyon jól jár, fordított esetben nagyon rosszul. De ha mindketten mindent beleadnak a vadászatba, akkor könnyű a préda, de ha mindketten mímelik a vadászatot, akkor nem lesz vacsora.

         Ez a dilemma nem csak az ökológusokat foglalkoztatja nagyon, hanem a vállalatvezetőket is. Minden vállalatvezetőnek az az álma, hogy egy jól működő „oroszláncsapatot” irányítson, mindenki tegye oda magát. De miért ne csinálhatná valaki azt a csapatból, hogy „hagyja a többieket dolgozni”? Rendben, ez állandó kontrollal megoldható, de ez rendkívül energiaigényes, és nem is az igazi. Létezik-e olyan, hogy a kollégák maguktól együttműködnek, nem pusztán kényszerből? Éppen ezért a fogolydilemmából készült egy olyan verzió, ami nagyon népszerű vállalati tréningeken. A tréningeken nem büntetést kapnak a játékban, hanem pontokat gyűjtenek:

Van két csapat, amelyeket elszigetelnek egymástól, csak a játékmesteren keresztül érintkezhetnek. A feladat rendkívül egyszerű: vagy azt kell mondaniuk, hogy „piros”, vagy azt, hogy „kék”. Miután mindkét csapat döntött, akkor a döntésüket elmondják a játékmesternek, aki a következők szerint pontozza a csapatokat:

• Ha mindkét csapat azt mondta, hogy „kék”, akkor mindketten kapnak 1 pontot.
• Ha mindkét csapat „pirosat” mondott, akkor mindkettőtől levonnak 1 pontot.
• Ha az egyik csapat „kéket” mondott, a másik „pirosat”, akkor az, aki „kéket” mondott, attól levonnak (!) 2 pontot, aki „pirosat” mondott, az pedig kap (!) 2 pontot.

Röviden:

• kék/kék: +1/+1
• piros/piros: -1/-1
• kék/piros: -2/+2

         Nagyon fontos, hogy a csapatok, ahogy a foglyok sem, nem tudják, hogy a másik mit fog mondani. De itt nem egy játék van, hanem 10, és minden kör után megtudják, hogy az előző körben a másik csapat mit mondott, ezért a következő körben tudnak rá reagálni. Fontos szabály még, hogy a 4. és a 8. kör után a csapatok – ellentétben a foglyokkal – találkozhatnak egymással, és egyeztethetnek. De az egyeztetés után a játék ugyanúgy külön folytatódik. Tehát a feladat a következő: a 10 játék alatt a csapatodnak gyűjts minél több pontot!

         Nos, ahhoz, hogy a mostantól következőket jól lehessen érteni, érdemes az olvasónak megállni, és elgondolkodni azon, hogy ebben a játékban mi a helyes stratégia. Sőt, még jobb, ha egy barátjával vagy egy társasággal eljátssza.

A fogolydilemma feloldása

         Ha ez megtörtént, és megvan a saját élmény, akkor folytassuk. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy vállalati tréneri munkám miatt ezt a játékot több mint százszor láttam már játszani. Nem készítettem tudományos igénnyel statisztikákat, de talán megengedhető, hogy azt mondjam, elég sokat láttam ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le arról, hogy az emberek miként viselkednek ebben a helyzetben, milyen stratégiát választanak. Most bemutatom a legáltalánosabb lefolyást. Mivel az a feladat, hogy minél több pontot gyűjtsenek, a csapatokat legtöbbször elkapja a versenyszellem, ami szerintem teljesen természetes emberi viselkedés, a legtöbben szeretünk játszani, versenyezni. Stratégiákat kezdenek felállítani, hogy a másikat hogyan lehet legyőzni. Győzni ugye akkor lehetséges, ha mi pirosat mondunk, míg a másik csapat kéket. A csapatok látják, hogy kékkel is lehet pontot szerezni, de vagy versenyszellemből „mondjunk pirosat, mert akkor van esély, hogy elhúzzunk tőlük”, vagy bizalomhiányból „ne legyünk balekok, biztos pirosat fognak mondani, mondjunk mi is azt” a legtöbb csapat pirosat mond elsőre. Még ha van is olyan játékos köztük, aki kéket mondana, az esetek nagy részében a többiek meggyőzik vagy leszavazzák. Így az esetek nagy részében mindkét csapat pirosat mond, így mindkettő veszít egy pontot. A következő körben azt gondolják a felek, hogy „de jó, hogy pirosat mondtunk, nem voltunk balekok”, ezért megint pirosat mondanak, így az „eredmény” már mínusz kettő mindkét csapatnak. Jön a harmadik kör, mínusz három mindkettőnek. Ekkor már érzik, hogy ez így nem vezet sok jóra, de kéket még mindig nem mondanak, mert nem akarnak veszíteni.

         És ekkor jön az, hogy a játék úgy lett megalkotva, hogy végre tárgyalhatnak egymással. És ez a tárgyalás szokott katartikus lenni, mert ekkor értik meg együtt a játék lényegét. Hogy ez a játék nem arról szól, hogy le kell győzni a másikat. Hogy ez a játék pusztán a pontgyűjtésről szól, nem a győzelemről. Érdekes, hogy sokan az eredeti instrukcióra teljesen úgy emlékeznek, hogy győzni kell, az a feladat. Nem, a feladat az, hogy gyűjtsünk minél több pontot. És ezt hogyan lehet? Ha mostantól mindketten kéket mondunk, azaz együttműködünk. Ekkor jönnek rá, hogy ez a játék nem olyan, mint a legtöbb társasjáték, itt nyerni kell, és nem győzni. Óriási különbség! És akkor tudunk nyerni (és nem győzni), ha úgy játszunk, mint amikor a tollaslabdát együtt ütögetjük, mert ez a játék egy pozitív összegű játék. Sőt, ha nem csak 10 játék van, hanem „végtelen”, akkor a nyerhető pontok száma is „végtelen”. Nos, az ökológusok is arra jutottak, hogy ezért működnek együtt a falkák, mert nagyobb a nyereségük, ha együttműködnek. Az állatok persze nem ennyire tudatosak, itt egyszerűen az működik, hogy azok a falkák sikeresek, amelyek egyedei ösztönösen „kéket mondanak”.