Tapasztalatom szerint az emberek jelentős része kerüli a konfliktusokat, és keresztény körökben ez az arány még nagyobb. Pedig a konfliktusok szerves és természetes részei az életnek, sőt azt mondom, a konfliktusok az élet katalizátorai. Gondoljunk bele: nincs egyetlen olyan leírt vagy elmondott épkézláb történet, amelyben ne lenne valami konfliktus. Mert a jó történetekben mindig van valamilyen dinamika, azaz a szereplők valahova haladnak, valami történik velük. De maguktól nem mozdulnak meg – miért is tennék? –, mindig valamilyen konfliktus indítja el őket. Az, hogy utána hova jutnak, az már az ő és a többi szereplő döntéseinek az eredménye. Ettől függ, hogy happy end lesz-e vagy szomorúság, ettől függ, hogy az életük boldog lesz-e vagy szörnyű. Az élet is ilyen: a mozgást a konfliktusok indukálják, de hogy merre mozdulunk, az már tőlünk függ. Mert ha jól mozdulunk, abból fejlődés lesz, ha rosszul, akkor akár katasztrófa. Ha megnézzük az Ószövetséget, az egy konfliktusgyűjtemény, és ezek a konfliktusok adják a dinamikáját. És ez a dinamika hitünk szerint az üdvtörténet felé vezet. De nem vezetne sehova, ha a szereplői nem ütköznének. Most gondoljunk bele: ha Ádám nem konfrontálódik Istennel, hogy magányos, akkor nem lenne Éva. Ha az emberpár nem konfrontálódik Istennel a gyümölcs körül, akkor még mindig az Édenkertben lennénk, és az Ószövetség két oldalból állna osszese lenne. Furcsán hangzik, de az egész emberiség üdvtörténete ezzel a tragikus tettel kezdődött. Aztán jött Káin és Ábel, Bábel tornya, Noé, Ábrahám alkuja Szodoma és Gomorra körül, Izsák majdnem-feláldozása, Jákob és Ézsau harca, Jákob birkózása Istennel, József és testvérei története, Mózes és a fáraó egymásnak feszülése stb. Az egész Ószövetség dinamikáját a konfliktusok adják.

De vajon más lenne az Újszövetség? Jézus egész története egy konfrontáció a fennálló renddel, amely kereszthalálában és feltámadásában csúcsosodott ki. De nem csak a farizeusokkal voltak összefeszülései: megkísértésekor a Sátánnal került összetűzésbe, sőt, ha úgy vesszük, Jézus feltámadásakor a halállal is szembeszállt. Az összes példabeszéde valamilyen konfliktusra épül, de rengeteget ütközött saját apostolaival is, legtöbbször Péterrel. De gondoljunk bele: ezt a mindig ellenálló, zsörtölődő embert választotta az egyház vezetőjének, őrá építette az egész egyházat. Hogy miért? Sok oka lehet, de biztosan közötte volt, hogy Péterben volt meg a legjobban az a bátorság, hogy szembe mert szállni vele. Mert egy jó vezető mer szembenézni a dolgokkal. A már idézett Betenbough-módszer című könyvben is ezt írják: Egy jó vezető nem békefenntartó, hanem béketeremtő. Nem az érdekek és aggályok lesöprése, elásása, hanem – ha kell – konfliktusokon keresztüli egyeztetése vagy megoldása visz előre. Mert a legtöbbször Jézussal azon voltak konfliktusaik, hogy Péter az emberi aggályait jelezte Jézusnak, azokat az aggályokat, amelyek bármelyikünkben felmerülhetnek. Ha ezeket nem jelezte volna, akkor a tanítás mélységét sem értenénk meg rendesen, csak egy példa, de ezer ilyen van:

Akkor odalépett hozzá Péter, és megkérdezte: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”„Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.

Máté 18,21-22

         Jézus a konfliktusok embere volt, de mivel Jézus maga az Isten, ezért Istentől sem állnak messze a konfliktusok. Az Ószövetségben már láttuk, hogy a zsidók számára teljesen természetes volt konfrontálódni akár az Istennel is (Ábrahám alkuja, Jákob birkózása), sőt Noé bűnének azt tartják, hogy nem mert szembeszállni. Jézus elég egyértelműen kimondja a konfliktusokhoz való viszonyát:

Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.

         Jézusban az újdonság azonban az, hogy az elmérgesedett konfliktusok kezelésére valami egészen döbbenetesen újat mondott. Erről fog szólni a következő fejezet, de előbb nézzük meg, hogy miért is jók a konfliktusok és mégis miért félnek tőlük sokan. A félelem oka szerintem legtöbbször az, hogy egy konfliktus mindig kockázat: rosszul kezelve ellenségeskedéssé válik, vagy akár alulmaradhatok benne. De olyan is van, aki azért kerüli, mert nem szeretné bántani a másikat. Összefoglalva talán az a fő félelmünk a konfliktusokkal, hogy kockáztatjuk a másikkal való kapcsolatunkat. És ahogy láttuk, keresztényként egyértelmű parancsot kaptunk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Mint láttuk, Isten országa a pozitív összegű kapcsolatokról szól, és a konfliktusok mindig ezeket teszik kockára. És ha valami kockázatos, az azt is jelenti, hogy nincs kontrollom felette. Pedig – mint látni fogjuk – az, hogy egy konfliktusban mi lesz köztem és a másik között, nem hazárdjáték, hanem a viselkedésünk eredménye. Tehát van kontrollom: nem tehetetlen résztvevője vagyok a konfliktusnak, hanem aktív alakítója. És ha jól tudom alakítani a konfliktust, akkor az a kapcsolatot még meg is erősíti; de ha rosszul vagy nem teszek semmit, akkor az a kapcsolatot gyengíti, vagy akár negatívba is fordíthatja – ezt hívjuk ellenségeskedésnek.

         Pont ezért kár, hogy sokan félnek a konfliktusoktól, mert a jól kezelt konfliktusok nemhogy segítik, hanem még katalizálják is Isten országának építését. Hiszen mi történik akkor, ha jól tudunk kezelni egy konfliktust? Egyrészt sikerül a másik féllel közösen kitalálnunk egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó vagy legalább elfogadható. Ezzel előrébb léptünk, innováltunk, mert a közös problémánkra lett egy jobb megoldásunk, mint a konfliktus előtt volt. Másrészt ezáltal olyan élményem lesz a másikkal, hogy figyelembe vette és elfogadta az én érdekeimet is és neki is lesz egy ilyen élménye velem. Ezért a kapcsolatunk pozitívabb és erősebb lesz, hiszen egy jól kezelt konfliktus egy pozitív összegű játszma. Tehát egy jól kezelt konfliktus révén jobb megoldásom lesz a másikkal, és még a kapcsolatom is erősödik. Ezért mondható el, hogy a jól kezelt konfliktus Isten országának katalizátora.

         Mert mi történik akkor, ha kerüljük a konfliktusokat? Akkor valaki mindig sérül. Mert a konfliktusok mindig abból fakadnak, hogy két érdek ütközik egymással. És az érdekek olyanok, hogy ütközhetnek. Ha pedig ennek ellenére nem robban ki vita, akkor az egyik vagy mindkét érdeke háttérbe szorul. És ha valaki miatt háttérbe szorul az én érdekem, akkor arra a szívem mélyén neheztelni fogok. Ezzel máris rombolom a kapcsolatunkat, azaz távolabb kerültünk Isten országától.

         Még saját hitünk épülése szempontjából is elengedhetetlen, hogy szembenézzünk azzal, amit Isten akar tőlünk. Mert akkor értjük meg igazán, és akkor tudjuk igazán elfogadni. Ha ugyanis nem mondjuk ki, hogy „Uram, én ezt nem értem, ezt nem tudom megcsinálni”, akkor soha nem fogadjuk el igazán: csak felszínesen követjük az Urat. Ha nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért kellene hetvenhétszer megbocsátanom, és így nem értem meg, miért fontos ez, akkor csak kimondom, hogy megbocsátok, de a szívemben ez nem történik meg. Az meg nem ér semmit. Ugyanakkor az Istennel való szembenézésben van egy fontos dolog, ami nekem mindig bevált: annak az axiómának a betartása és követése, hogy Istennek mindig igaza van, és Isten mindig jót akar nekem. Ha összetűzésem van vele, az azért van, mert még én nem értem, amit mond. És érdemes ekkor addig „nyüstölni” Istent, amíg meg nem értem a szándékát. Ugyanígy az emberi összetűzésekben ki kell jelenteni azt az axiómát, hogy Isten arra teremtett minket, hogy pozitív összegű játszmában legyünk egymással. És ha valakivel szembenézek, mert nem egyeznek az érdekeink, addig kell „nyüstölni” a kapcsolatot, amíg megegyezésre nem jutunk, vagy valamelyikünk őszintén el nem tudja fogadni a másik álláspontját. Mert ha nem mondjuk ki az igényeinket, hanem hallgatunk, akkor azzal nem építjük a kapcsolatunkat, hanem inkább romboljuk. Csak az igények őszinte kimondásával kerülhetünk közelebb a másikhoz, és ez vitákon, összetűzéseken keresztül vezet.

De a konfliktusok megoldása kétféleképpen történhet, és itt vissza kell térnünk a játszmák világához. Ha a konfliktusban úgy veszek részt, hogy azt keresem, hogyan alakíthatom pozitív összegű játszmává, hogyan találhatok olyan megoldást az érdekellentétünkre, ami mindenkinek jó, akkor azzal folyamatosan építem Isten országát. De ha a konfliktusunkat nulla összegű játszmának látom, és azt érzem – gondolom –, hogy ez egy verseny, amelyből az egyikünk győztesen, a másik vesztesen kerül ki, akkor az a konfliktus ellenségeskedéssé fog válni. Láttuk, hogy az emberi kapcsolatok pozitív összegű játszmákra lettek teremtve, és ha elromlanak, akkor válnak nulla összegűvé. De a baj megtörténhet: egy konfliktus könnyen rossz irányba mehet, de szerencsére Jézusnak erre is van megoldása – erről szól a következő fejezet.