De jó lenne, ha ez mindig így lenne, de sajnos ez csak az ideális folyamat, senkinél sem így történik. Ahogy képtelenség úgy felnőni, hogy egyszer sem esünk el és ütjük meg magunkat, úgy ez a folyamat is rengeteg “ütést” kap felnövésünk két évtizede alatt. És az nincs igazságosan elosztva, hogy mennyi ütést kapunk ebben az időszakban, van aki többet, van aki kevesebbet. Az élet reális és nem ideális. Rengeteg váratlan, nem irányítható esemény tarkítja, de a legnagyobb orosz rulett a születési családunk. Gyerekkorunkban olyan hálózat vesz körül minket, amit öröklünk és ráadásul lehetőségünk sincs, hogy megváltoztassuk. Ez azért rossz, mert a hálózat alakítja a személyiségünket és pont abban a korban nem választhatjuk meg a hálózatot, amikor az kialakul. De nézzük meg, hogy az öröklött családunk hogyan tudja megnehezíteni az egyedi hálózati csomóponttá válásunkat, hogy egyrészt tudjuk korrigálni az életünket, másrészt tanuljunk belőle, amikor a saját családunkat alakítjuk.

A fizikai elhanyagolás

         Kezdjük a legdurvább dologgal, amikor valakinek az öröklött hálózata, a családja még a legalapvetőbb szükségleteit sem biztosítja. Nem kap rendesen enni, fázik, méltatlan körülmények között lakik, vagy állandóan költözik, fizikailag bántalmazzák, a szereplők állandóan változnak körülötte, mert például az anyja mindig új férfit hoz haza. Ez azt gondolom borzalmas tragédia. Igazából, ha hálózati szempontból belegondolunk, ez katasztrófa. Akiknek ez a sors jut, azoknak rendkívül nehéz a kiút. Kérdés, hogy lehetséges-e ha valakit ilyen traumák érnek. Kétségkívül nagyon nehéz, de akad azért jó példa. Az egyik ilyen J. D. Vance amerikai alelnök, aki pontosan ilyen körülmények közül származik, és “élményeit” a világsikert aratott Vidéki ballada az amerikai álomról című könyvében írja le. De ő is szembesül könyvében azzal, hogy sokaknak nem sikerül ebből kitörni. Ő azt mondja, hogy kell legalább egy olyan szeretet kapcsolat a hálózatban, amin fel lehet mászni és ki lehet törni. És mások is erről számolnak be, hogy volt egy valaki, egy nevelő, egy pap, egy tanár, egy rokon, akivel szeretet-kapcsolatba tudott lépni és ő mentette meg. Sajnos el tudom azt is képzelni, hogy valakinek nem jut ilyen. De mentőangyal bárki lehet, nem kell hozzá sok. Ha ilyen elhanyagoltságot tapasztalunk a környezetünkben, akár mi is lehetünk azok! Szerencsére azért legtöbbünknek nem ennyire traumatizált a gyermekkora, de ne dőljünk hátra, valószínűleg sok ütést kaptunk mi is. Az öröklött hálózat még három dolgot is elkövethet ellenünk.

A túlzott és/vagy igazságtalan szigor

         Negatív a tapasztalatunk akkor is, ha túlzottan és akár igazságtalanul szigorúak velünk a szüleink. Egy erősen autoriter családban azt tanuljuk meg, hogy a hálózat elnyomó, rideg és akár igazságtalan is. Lábbal tiporják a belénk kódolt individualizmust. Ha ilyen családban növünk fel, nem csoda, ha a szabadság örök életünkre céllá válhat és nem eszközzé, és felnőtt életünkben is mindent megteszünk azért, hogy szétszaggassuk magunk körül a hálózatot, vagy minél jobban eltávolodjunk tőle. Valamikor pedig pont ellenkezőleg reagálunk az elnyomásra, azt tanuljuk meg, hogy a bennünk lévő szabadságvágy jellemhiba, azt el kell nyomni, nem érdemes ellenállni és alá kell vetni magunkat a hálózat akaratának. Ezzel konzerváljuk az alárendeltséget és függőek maradunk a hálózattól, kísérletet sem téve arra, hogy alárendelt szerepüket megváltoztassák. Tehát túlzott szigor esetén vagy sárkánnyá növeljük a bennünk élő szabadságvágyat és vad individualisták leszünk, vagy lelkünk legmélyére űzzük és elfogadjuk alárendelt helyünket az emberi hálóban. Ha belegondolunk, mindkettő gyereklét, az egyik egy lázadó kamasz állapot, a másik egy erősen függő kisgyerek állapot.

A pszichológiai magára hagyás

         De a túlzott szigornál semmivel sem jobb a másik véglet, ha semmilyen szigor nem ér minket. Ekkor ugyanis szüleink nem keretezik életünket, pszichológiai értelemben magunkra hagynak minket. Azt gondolom, hogy régebben a diktatórikus családok voltak inkább a problémák, de az elmúlt évtizedekben sokkal inkább a magára hagyás. Ennek több oka is van, az első az, hogy sok szülő az anyagiak és a karrierje érdekében nincs eleget együtt a gyerekével. Azaz a szülő, még ha nem is ezt gondolja magáról, individualista. A túlzott karriervágy és anyagiasság az individualizmus következménye, ezt később részletesen is kifejtem, most annak a következményét nézzük meg, amikor ez a magára hagyás megtörténik. A magára hagyott gyereknél nem a túl szűk korlátok a probléma, hanem pont a korlátlanság. Persze egy korlátok nélküli élet jól hangzik, de gondoljunk csak bele, hogy mire valók a korlátok. A korlátoknak mindig két funkciója van: bezárnak minket, de ha például egy erkély korlátra gondolunk, akkor meg is védenek minket. Egy gyereknek, aki még biológiailag és pszichológiailag fejletlen, óriási szüksége van a korlátokra, mert biztonságot adnak. A korlátok hiánya mély szorongást és akár halálfélelmet is kiválthat bennük. És ez nem csak akkor történik meg, ha fizikailag hagyunk magára egy gyereket, hanem akkor is, ha pszichológiai értelemben. Sőt, sokszor ez a magára hagyottság nem is látszik kívülről, vagy nehezen észrevehető, hiszen a pszichológiailag magára hagyó szülők pont a fizikai szükségletek kielégítésével kompenzálnak. Korábban elképzelhetetlen anyagi bőségben nőnek fel ma gyerekek, akik elképzelhetetlenül magányosak, pszichológiai értelemben elképzelhetetlenül elhanyagoltak. Pedig a pszichológiai korlátokra ugyanolyan szükségünk van, mint a fizikaiakra, hiszen személyiségünket a külső környezet alakítja és ha ezt nem kapjuk meg, akkor ez a folyamat sérül. Kétféleképpen alakít minket a külső környezet. Az egyik, hogy tanít minket azáltal, hogy mi figyeljük és ezáltal mintát biztosít a saját eszközeink kialakításához, másrészt pedig a környezet figyel ránk és ez alapján visszajelez nekünk: dorgál vagy dícsér. Ha egy gyerek pszichológiailag magára hagyott, nagyon kevés figyelmet kap. Ez a figyelemhiány azt üzeni neki, hogy ő nem fontos. Ebből a figyelemhiányból fakadó magány ellen a maga individualista eszközeivel küzdeni kezd. Megpróbálja felhívni magára a figyelmet úgy, ahogy azt az eszköztára lehetővé teszi, például provokálja az őt körülvevő hálózatot. Hisztizik, veszélyes dolgokat csinál, kárt okoz, amire a hálózat reagálni fog büntetéssel és szidással. Tehát a tükör, amit a hálózat ebben az esetben ad, az egy negatív tükör és ezek a negatív, sokszor bántó visszajelzések alakítják a személyiséget. El lehet képzelni a végeredményt. De az is előfordul, hogy a külső hálózat annyira individualista és magával van elfoglalva, hogy még a legnagyobb provokációkra sem reagál, ami növeli a tétet és a provokáció odáig fajul, hogy akár bűnözés lesz belőle. Ekkor már a társadalom büntet, ami egyenes út az egyén és a hálózat közötti mély gyűlölethez.

         De a pszichológiai magára hagyásnak és korlátlanságnak van egy másik vetülete is. Mivel a környezet nem ad visszajelzéseket, ezért a személyiség fejlődése sem tud olyan ütemben alakulni, mint ahogy az szükséges. Az egyén visszajelzések nélkül nem tudja elvégezni ezt a pszichológiai munkát, ezért a pszichológiai fejlődése megreked. Ezáltal bár biológiailag felnőtt, fogalma nincs, hogy ő kicsoda és mit akar az élettől. Szélsőséges magára hagyottság esetén még azt sem tudja eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. És az individualista társadalom úgy védekezik ez ellen, hogy ezt normává teszi ahelyett, hogy szembenézne azzal, hogy mennyire elrontotta az önzésével és a magára hagyásával a gyerekei felnevelését.

Rossz eszközök tanulása

         Még egy dolog, amit az öröklött hálózat elkövethet ellenünk és nem független az előzőtől az, ha rossz eszközöket tanít nekünk arra, hogyan működjünk a hálózatban. Mivel a személyiségünket a külső tényezők alapján rakjuk össze, az elég nagy baj. A gyerekek elsősorban utánzással tanulnak és az elsődleges mintáik a szüleik. Ha olyan családban nőnek fel, ahol alacsonyak a hálózatépítési kompetenciák (kevés kapcsolat, rideg kapcsolatok, játszmák, rossz konfliktuskezelési módok, anyagiasság, individualizmus), akkor ezt fogják beépíteni elsősorban. Különösen feltűnő ez az Eric Berne által leírt sorskönyvek és játszmák esetében. Ebben a korban épülnek be az igazán romboló mondatok a fejünkbe pl. egy elvált anyától az, hogy a férfiakban nem lehet megbízni, vagy egy anyagilag sikertelen apától az, hogy akinek sok pénze van, az biztos csalárd módon szerezte. Berne egy egész könyvet szentelt annak, amiben leírja, hogy ezek a mondatok milyen mélyen tudják meghatározni sorsunk (ebben az értelemben életünk) alakulását. Berne egy másik könyvében az Emberi játszmákban meg arról ír részletesen, hogy mennyi rossz eszközünk van arra, hogy szeretetet csikarjunk ki a hálóból. De nem csak a család van ránk hatással, könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a meséknek milyen hatásuk van személyiségünk fejlődésére. Az igazán jó mesék tartalmazzák az előttünk élt sok-sok generáció bölcsességét, az igazán rosszak meg az individualista, pénzéhes írójuk minden lelki nyomorát. Ugyanez igaz a kezünkbe kerülő könyvekre, filmekre és ezeket elsősorban a hálózat teszi elénk még ebben a korban és nem mindegy, hogy a hálózatunk válogatás nélkül önti ránk ezeket, hogy ne legyen velünk gond, vagy odafigyelve, irányítva. És sajnos, az sem mindegy, hogy milyen környéken növünk fel, kik közül lehet barátokat válogatni, mert kamaszkorunkban már ők lesznek a meghatározók.