Sokszor úgy tűnik, hogy a világban az individualista életstratégia van túlsúlyban, ami mint Szent Ágostonnál is láttuk a földi város építését szolgálja és nem Isten városáét, azaz Isten királysága ellen hat. De mi történt? Az én véleményem az, hogy az ún. felvilágosodáskor a főparancs jelentősen eltérítődött. Mert nézzük meg, hogy mi volt a Francia Forradalom jelszava, hiszen mostani kultúránkra jelentősen hatott:

Szabadság, egyenlőség, testvériség!

         Ha megnézzük ez a jelszó sokban hasonlít a főparancshoz. Ami nem is csoda, hiszen ez a gondolat akárhogy is, de a keresztény eszmeiségből született. Hiszen a szeresd felebarátodat, mint önmagadat gondolat szinte teljesen megfeleltethető az egyenlőség, testvériség gondolattal. Ugyanakkor történt egy nagy változás is. A „szeresd Uradat Istenedet” parancsot lecserélték a szabadságra. És ez egy végzetes csere volt, ami megmagyarázza az individualista életstratégia előretörését. Mert a keresztény axióma szerint a szabadság nem cél, hanem eszköz. Ahogy a korábbi fejezetekben részletesen kifejtettem, eszköz arra, hogy Istent és egymást valóban szeressük, hiszen szeretni csak szabadon lehet. A felvilágosodáskor az eszközből cél lett és Isten és az Ő célja – szeressétek egymást – helyére lépett.

         Ez a váltás alapvető hatással volt a nyugati civilizáció gondolkodására. Ennek oka az, hogy egészen máshogy viszonyulunk a célokhoz és az eszközökhöz. Mert, ha valami cél, akkor azt el kell érnem, el kell jutnom oda. Azaz nem befelé, hanem kifelé, azaz a környezetem felé irányul, ami rajtam kívül van. A főparancs szerint a cél az Isten és az egymás iránti szeretet. Ez az, ami elérendő, rajtam kívül eső és a környezetem felé irányuló. Ebben a rendszerben a szabadság nem cél, hanem adottság, nem elérendő. Így a szabadság keresésének az iránya befelé mutat.  Azaz a kérdés az, hogy ÉN élek-e a szabadságommal, hogy szeressem Istent és a többi embert. Ez pedig nem más, mint a hálózati életstratégia.

         De ha a szabadság cél, akkor a szabadságvágyam kifelé irányul, akkor azzal foglalkozom, hogy MÁS biztosítja-e a szabadságomat. És ha így gondolkodom, akkor könnyen arra a következtetésre jutok, hogy nem, hiszen valóban sok gyarlóság vesz körül. És ezzel el is jutottunk az individualista életstratégiához, amelyben a világ akadály és veszély a szabadságomra.

         Ráadásul az ún. felvilágosodás nem csak, hogy céllá tette a szabadságot, hanem első helyre tette és utána jön az emberszeretet. Ezzel tovább erősítette a hálózati individuális életstratégiát, azaz a szabadságot fontosabbá tette az embertársak szereteténél. Nem törölte el a szeretetet, fontos számára, de nem az első, ha dönteni kell, akkor a szabadság a legfontosabb. Érthető volt ennek a gondolatnak a létrejötte, mert egy nagyon merev és sokszor igazságtalan rendszerben született, ami fojtogató lehetett a kor embereinek. Nagyon fontos érdeme, hogy sokat tett annak fellazításáért, de mivel a szabadság elsődleges cél lett, nem állt meg és ma már az emberi háló szétszaggatásánál jár. A Nyugatnak pont ez a problémája, hogy amíg a lazítás gazdasági és technológiai sikereket hozott a múltban, most már átvette a helyét a tömeges individualista életstratégiák okozta nihil. Isten célját lecserélni a szabadságra teljes tévút volt. Azzal a rendszerrel, ami ellen ez létrejött, nem az volt a gond, hogy hálózat volt, hanem az, hogy a hálózat rosszul működött. A hálózatnak voltak olyan csomópontjai, akik jóval többre tartották magukat a többi csomópontnál. Ez az emberi hálózat alapszabályának súlyos megsértése volt és ma is az. De az is igaz, hogy az a hálózat sok történész szerint nem is volt annyira merev és igazságtalan, csak a későbbi felvilágosultak nevezték el sötétnek, hogy saját létjogosultságukat alátámasszák.

         Az egyén szabadsága nem lehet csupán cél, hanem csak eszköz, mert ha a szabadság cél, akkor inkább széttépi az egyént körülvevő hálózatot, utat nyitva a hálózati individualista életstratégiának. Ha a szabadságra, mint elvehetetlen belső adottságra gondolunk, akkor eszközzé válik arra, hogy az emberi hálózatot gazdagítsuk, utat nyitva a hálózati együttműködő életstratégiának. A következő két fejezetben szeretném megmutatni, hogy szerintem Isten országának építése hogyan történik egyéni és társadalmi szinten. Hiszen ne feledjük, már az Ószövetség is arról beszélt, hogy van társadalmi felelősségünk is. Csak nem mindegy, hogy a társadalmi változások kovászai vagy szúró-vágó eszközei leszünk. Most pedig nézzük meg, hogy mit jelent a Főparancs tiszta aktualitásként való megélése egyéni és társadalmi szinten!