Ez egy nagyon nehéz téma; nekem körülbelül 50 évembe telt, mire valamelyest megértettem, mit vár tőlem Isten, ha összeütközésbe kerülök egy embertársammal, és rosszul alakulnak a dolgok. Számomra ugyanis a jól ismert jézusi módszer – „tartsd oda a másik orcádat is” – minden logikának ellentmondott. Később jöttem rá, hogy Jézus módszere éppen az ellentmondástól működik, és ez adja a zsenialitását.

         Az előzőekben láttuk, hogy a konfliktusok dinamizálják az életet, ugyanakkor azt is megállapítottuk, hogy konfliktust felvállalni mindig kockázattal jár – nem véletlenül félünk tőle. Ha ugyanis a konfliktust nem sikerül jól kezelni, akkor az nulla összegű játszmává alakulhat, azaz győztes-vesztes játékká redukálódik, ami – ahogy láttuk – elromlott kapcsolathoz vezet. Sőt, ez az elromlott kapcsolat könnyen ellenségeskedéssé fajulhat, ami már kifejezetten rombolja Isten országát. Az ellenségeskedés ugyanis már nem az eredeti érdekütközésről szól – azon túl vagyunk –, hanem arról, hogy a másikat le akarjuk győzni, sőt akár ártani is akarunk neki. És ebbe bármelyikünk könnyen belecsúszhat, még a legjobb szándékú emberek is. Hogyan? Így:

         Pár éve Jeruzsálemben jártam a Tisha b’Av ünnepe idején. Ennek az ünnepnek az a lényege, hogy a zsidók a második templom lerombolására emlékeznek, valamint arra, hogy elűzték őket onnan. Nem véletlen, hogy ez a zsidók egyik legszomorúbb ünnepe. Ennek emlékére – és a visszatérés reményét táplálva – ezen a napon összegyűlnek a Templomhegy minden kapujánál, és énekelnek. Ez így nagyon szépen hangzik, de a valóságban a következő zajlott le, amit én saját szememmel láttam végig. A Láncos Kapu közelében volt a szállásom, amiről tudni kell, hogy az arab negyedben található, de ott van egy katonai poszt is. Gyanútlanul kortyolgattam a teámat, amikor megjelent egy zsidó srác a kapunál, és elkezdett énekelni. Mondtam magamban: milyen szép! Aztán jött még egy. Majd még egy. Egyre többen érkeztek, mígnem egy egész tömeg gyűlt össze, akik már teli torokból énekeltek. Az ének hangulata a kezdeti keserűségből fokozatosan dühösebbé és hangosabbá változott. Ezzel párhuzamosan az ott élő arabok hangulata is egyre feszültebbé vált. Az ő szemszögükből ugyanis az történt, hogy a lakóhelyükön felbukkant egy hangos, dühös tömeg, akiknek a fő üzenete az volt: ez a mi földünk, és az ott lakók betolakodók.

         Mivel a zsidók voltak többen, és a katonák is ott álltak (akik nagyon visszafogottak voltak), az arabokban csak forrt a düh, de nem szóltak semmit. Az arab gyerekek közül azonban páran nem bírták ki, és elkezdtek beszólogatni az éneklőknek. Az éneklők ezt úgy élték meg, hogy éppen az őseiket siratják, és a kis arab gyerekek ezzel megszentségtelenítik a gyászt. Az arab gyerekek pedig úgy látták, hogy egy – az otthonukat fenyegető – tömegnek fejezik ki ellenállásukat. A provokációk egyre szaporodtak, az éneklő tömeg pedig egyre dühösebb lett. Aztán valaki felpofozott valakit. Ezt nem láttam pontosan, de hirtelen a tömeg ordibálni kezdett, mire az arab felnőttek is kicsődültek, és ők is ordítozni kezdtek. A katonák felpattantak, és közéjük álltak. Én ekkor azt gondoltam: jobb odébbállni.

         De máshol sem volt jobb a helyzet. A város tele volt kisebb-nagyobb dühös arab és zsidó csoportokkal, és ha ezek találkoztak egymással, az a következő forgatókönyv szerint zajlott: Amikor egy nagyobb zsidó csapat találkozott egy kisebb arab csapattal, az arabokat megalázták és megfélemlítették. Ha viszont egy nagyobb arab csoport futott bele egy kisebb zsidó csapatba, akkor a zsidók jártak így. Utána mindkét oldalról a megalázottak csatlakoztak egy saját, nagyobb csapathoz, és már az ő szemszögükből teljesen jogosan alázták meg a kisebb csoportokat. Azok pedig továbbálltak, és csatlakoztak máshová. Ha megszólítottam volna bármelyiket, hogy „Hagyd már abba, ne bántsd a másikat!”, elkezdte volna sorolni a sérelmeit, magyarázva, miért jogos most, hogy ő üssön. És igaza is lett volna a maga szempontjából: lehet, hogy az előző évben, vagy akár pár perce, valóban megalázták, esetleg meg is verték. Az pedig, akit éppen ő ütött, a következő sarkon azért vert meg valakit, mert őt verték meg előtte.

         Az igazán hátborzongató az volt, hogy mindenki egyszerre volt bántalmazó és áldozat, és mindenki meg volt győződve arról, hogy ő csupán jogosan visszaüt. A visszaütéseik folyamatosan termelték a másik oldal számára a „jogosultságot” ahhoz, hogy ők is visszaüthessenek. Ördögi körforgás. Ez a folyamat pedig korántsem csak az arab–zsidó konfliktusra jellemző. Ugyanez zajlik a politikában, a közösségi médiában, népek és nemzetek között, de sajnos könnyen kialakulhat akár két szomszéd között is. Az ijesztő benne, hogy valahol mindegyik fél meg van győződve, hogy ő áll a jó oldalon.  Ha belegondolunk, ez nagyon durva: a világban történő rengeteg bántás és szörnyűség többségét olyan emberek követik el, akik meg vannak győződve, hogy jót cselekszenek. Vannak persze elvetemült gonosztevők – róluk a végén lesz szó –, de a nagy népirtásokat, polgárháborúkat, elfajult válásokat, szomszéd- és testvérháborúkat többnyire alapvetően jószándékú emberek viszik véghez!

         Mert mi történik itt tulajdonképpen? Én a jelenséget úgy nevezem: a piros vihar. Magát a jelenséget nem én találtam ki, komoly szakirodalma van, és az egész a már tárgyalt fogoly-dilemma játékra vezethető vissza. A piros vihart azért hívom pirosnak, mert az általam játszott fogoly-dilemma változatban a piros szín jelenti az árulást: ha elárulom a másikat, nyerek, de ha mindketten árulók vagyunk, mindketten veszítünk. A piros vihar akkor alakul ki, amikor a másik pirosára én is mindig pirossal válaszolok. Így folyamatosan veszítünk mindketten, de az előző piros miatt képtelenek vagyunk kéket választani – a másik pedig ugyanígy gondolkodik. Mi alakul ki bennem? Az a meggyőződés, hogy a másik bánt engem, ezért muszáj védekeznem, így csak pirosat mondhatok. A baj az, hogy a másik fél pontosan ugyanígy gondolkodik, és a ciklus végtelenné válik.

         Ha ezt elég sokáig csináljuk, egy igazán szörnyű dolog történhet bennünk: annyira megutáljuk a másikat, hogy megszűnik az empátia iránta, és már csupán egy folyamatosan pirosat dobáló gépként látjuk, amit önvédelemből el kell pusztítani, ha ki akarunk szabadulni a helyzetből. A másik pedig ugyanígy lát engem. Na, ez az ellenségeskedés, ami az emberi gonoszság igazi motorja. Ha megszűnik bennünk az empátia, bármire képesek vagyunk – Zimbardo szerint. Mostanában sokan megkérdőjelezik Zimbardo kísérletének eredményeit, de ebben a pontban szerintem tökéletesen igaza volt. Ez az emberi gonoszság alapja: ha nem érzünk empátiát a másik iránt, mert már nem látjuk benne az embert, akkor minden rosszra képesek vagyunk.

         Hogy lehet megtörni a piros vihart? Pontosan úgy, ahogy Jézus mondja. És ennek módját részletesen, pontról-pontra leírja a hegyi beszédben:

Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában. Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.

Máté 5,17-20

         Rögtön az elején leszögezi, hogy nem veszi semmisnek az ószövetségi törvényeket, hanem még szigorítja is! Szigorítja, de annak szellemében, hogy mi a törvény legmélyebb értelme. Ezzel azt mondja, hogy az nem elég, ha valaki a leírt törvényt betűről betűre betartja. Hanem a törvény szellemének betartása a lényeg, de az meg nagyon. Ezt nagyon fontos érteni, mert ez az egész hegyibeszéd kulcsa. Aztán folytatja:

Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.

Máté 5,21-22

         Ez elég radikális szigorítás, hiszen Jézus azt mondja, hogy nem csupán akkor bántjuk a másikat, ha megöljük vagy fizikailag ártunk neki, hanem már akkor is, ha bolondnak nevezzük. Miért ilyen szigorú Jézus? Én már (sajnos) rengeteg embert neveztem bolondnak. Sőt, őszintén szólva, ha valakire haragudtam, ennél sokkal durvábbakat is mondtam rá. Miért baj ez? Jézus azért kéri ezt tőlünk, és azért ilyen szigorú, hogy ne engedjük kialakulni magunkban a piros vihart. Ha meg akarod állítani a piros vihart, magadon kell kezdened. Ha haragban vagyunk valakivel, ösztönösen azt gondoljuk, hogy a másik a „bolond”. Pedig láttuk: egy ilyen veszekedésben mindenki bolond. Mindenki egyszerre bántalmazó és áldozat. Ezt nagyon nehéz belátnunk, hogy egy elfajult vitában mi magunk is bántalmazók vagyunk. Egyrészt senkinek nem illik az önképébe, hogy gonosz lenne, másrészt a kapott pofon mindig jobban fáj, mint az adott.

         Jézus azonban azt tanítja, hogy nem csak a súlyos cselekedet – például a gyilkosság – számít gonoszságnak, hanem már a verbális agresszió is az. Ha verbálisan agresszív vagy, arra válasz fog jönni, és beindul a piros vihar. De ha valakit bolondnak nevezel, azzal még nagyobb baj van: a bolond iránt nem érzel empátiát. Márpedig láttuk, hogy ha nincs empátia, bármilyen gonoszságra képesek vagyunk. Ne nevezd bolondnak a másikat, mert ez a gonoszság első lépcsőfoka, és a másik visszatámadása miatt könnyen végtelen spirálba fordulhat a dolog. De Jézus továbbmegy:

Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a poroszlónak, és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted.

Máté 5, 23-26

         Ez már arról szól, amit csak akkor tudok megtenni, ha van bennem empátia, azaz már nem nevezem bolondnak a másikat. Ha ugyanis van bennem empátia, akkor már nem vagyok elfoglalva kizárólag a saját sérelmeimmel, hiszen az empátia beleérző képességet jelent. Ha bele tudom magam érezni a másik helyzetébe, akkor eszembe jut, hogy neki mi a panasza ellenem. Akkor hát hagyjak ott csapot-papot, és béküljek ki vele minél előbb. Mert a kibékülés valóban nem tűr halasztást. Egy összeveszést csírájában kell elfojtani, mert később már sokkal nehezebb. Ha a vita elején lépek, akkor még nem bántottuk meg annyira egymást, kevesebb a sérelem, és mindkettőnknek könnyebb kiszállnia a piros viharból. Jézus azonban még egy igazán ravasz tanácsot is ad: azért is fontos a gyorsaság, mert ki tudja, mit forgat a fejében a másik? Lehet, hogy éppen egy olyan csapásra készül, ami nagyon fájni fog. Akkor már nehezen veszed rá magad, hogy csökkentsd az eszkalációt, hiszen ott lesz egy komoly sérülésed. Mindenkinek jobb, ha gyors vagy, és ezzel meg tudod előzni a nagyobb bajt.

Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!

Máté 5, 38-42

         És akkor jöjjön maga a módszer, hogy miként lehet megtörni a piros vihart. Igazából ez tényleg a zsidó „szemet szemért és fogat fogért” módszer továbbfejlesztése, ahogy a szöveg is írja. Mert az ószövetségi módszer alapvetően nem rossz eszköz a vihar megállítására. Sokan kegyetlennek érzik, de a lényege ez: az ellencsapás nem lehet nagyobb, mint az eredeti csapás. Ugyanazt kell visszaadni, amit kaptunk, és akkor nem növekszik az eszkaláció. Ez jól hangzik, de van vele egy probléma: nagyon nehéz pontosan ugyanannyira reagálni. A valóságban mindig egy kicsit nagyobbat ütünk vissza. És akkor mi is egy kicsit nagyobbat kapunk vissza, és már be is indult a piros vihar.

         Ha jól megnézzük, az ószövetségi törvény mennyiségi módon akarta kezelni a problémát. Jézus azonban azt mondja: ne mennyiségi, hanem minőségi módon tegyük ezt! Sokkal hatékonyabb, ha megtörjük magának a piros viharnak a logikáját – mert akkor megszűnik az egész! Mit kér Jézus? Azt, hogy a másik csapásának rád gyakorolt hatását önkéntesen duplázd meg! Ez egy olyan váratlan húzás, ami egészen biztosan megtöri a piros vihar adok-kapok automatizmusát. Egy ilyen lépésre mindenki megáll, hiszen teljesen érthetetlen. Egy ilyen lépés mindenkit elgondolkodtat, hogy most akkor mi történt. Mert a piros vihar, ahogy láttuk egy teljesen automatizált folyamat, gépként viselkedünk benne, egy piros viharban senki nem gondolkodik. Azzal, hogy odatartom a másik orcámat, pont ezt az automatizmust töröm meg, azaz gondolkodásra késztetem a másikat, meghívom a józan eszét.  Ezzel párhuzamos és még erősebb hatás, hogy a megduplázással a másikat szembesítem azzal, visszatükrözöm neki, hogy tulajdonképpen mit tesz velem. És ezáltal szembesülni tud a cselekedeteinek a hatásaival. És ha a másik alapvetően jószándékú ember, akkor szembesül a saját gonoszságával és annak hatásával, felébred benne az empátia, és megtörik a vihar. Gondolj csak magadra, vagy a legtöbb emberre a környezetedben. Te, vagy ők hogyan reagálnának egy ilyen esetben? Én biztos vagyok benne, hogy leállnátok. És nem csak ti, az én élettapasztalatom az, hogy a legtöbb ember leáll ilyenkor. Az emberek túlnyomó többsége alapvetően jóra törekszik, csak sokszor rosszul cselekszünk. De érdemes bízni az emberek jószándékában, ha szembesülünk a tettünk következményével a legtöbbünk megáll. De nagyon fontos, hogy nem mindenki. Sajnos vannak kivételek, de

a túlnyomó többség normális, érdemes így is hozzájuk állni! Szabályt rájuk kell hozni, nem a kivételekre!

         Tudom a mai PC világban korlátozva van, hogy mire lehet mondani, hogy valami normális vagy nem normális. De én kimondom: például aki ver egy nőt, az nem normális. Aki ezt teszi, az kilépett az egészséges emberi keretekből. Ugyanez igaz egy erőszakos bűnözőre, vagy egy kegyetlen bántalmazóra. Ők a realitás részei, de ők nem a normalitás. De nagyon vigyázzunk a kivételekkel, ha a másik fél nárcisztikus, antiszociális vagy pszichopata vonásokkal rendelkezik, illetve ha a konfliktus fizikai bántalmazássá fajult. Ilyen esetekben a váratlan engedékenység gyakran nem ébreszt empátiát, hanem a gyengeség jelének tekintik, és tovább eszkalálhatja a helyzetet. Szakemberek (pszichológusok, családon belüli erőszak szakértői) egyértelműen azt tanácsolják, hogy abuzív kapcsolatokban a biztonság az első: távolodj el, kérj külső segítséget (barátok, hatóságok, segélyvonalak), és ne próbáld egyedül ’megtéríteni’ a bántalmazót. A jézusi tanítás nem azt kéri, hogy önmagunkat veszélyeztessük, hanem hogy a szívünkben ne gyűlölettel válaszoljunk – a fizikai távolságtartás és az imádság összeegyeztethető vele.

         De honnan lehet tudni, hogy a másik ember kilépett a normális keretek közül? Pont abból, hogy nem működik nála a jézusi módszer. És igen, Jézus módszere egy teszt is. Ha valakinél többször alkalmazom, és mégsem reagál normálisan, akkor tudom, hogy baj van. Hogy ott már elfogytak az eszközeim. Ott én, mint ember, már kevés vagyok. Az ilyen embertől el kell menekülni. Ha látom, hogy valakit ennyire befolyásol a gonosz, vele nem kell kapcsolatban maradnom, mert veszélyes rám nézve. Életemben én két ilyen emberrel találkoztam, pedig ennél sokkal, de sokkal több emberrel kerültem konfliktusba, sőt sokakkal közülük össze is vesztünk. Rajtuk kívül minden egykori „ellenségemről” azt tartom, hogy még az egészséges emberi kereteken belül volt; egyszerűen a konfliktusunkat nagyon rosszul kezeltük. Ezt akkor nem láttam, mert teljesen elfoglaltak a saját sérelmeim és a saját haragom – az ördög engem is irányított. De a pszichológiai kutatások szerint a lakosság 1–5%-ánál előfordulnak olyan súlyos személyiségzavarok (pl. antiszociális vagy nárcisztikus személyiségzavar), amelyeknél tartósan hiányzik az empátia, és a de-eszkalációs gesztusok nem hatnak. Ez azt jelenti, hogy egy átlagos ember élete során valószínűleg találkozik néhány ilyen személlyel és érdemes figyelni a figyelmeztető jelekre. Mint írtam, eddigi életem során két embernél tapasztaltam meg ezt, ami amúgy nagyon félelmetes élmény. Ha ezeket tapasztaljuk (ismétlődő manipuláció, lelkiismeret-furdalás teljes hiánya, mások következetes dehumanizálása), ne próbáljuk tovább ’tesztelni’ a módszert, hanem védjük meg magunkat. Jézus soha nem kérte, hogy a minket súlyosan bántalmazóval maradjunk kapcsolatban. Ő maga is elvonult, amikor a názáretiek meg akarták ölni (lásd Lukács 4:28–30). De, mint említettem szabályt nem a kivételekre hozunk. Az emberek túlnyomó többségénék működik a jézusi módszer. De Jézus azonban még azokra is tudott mit mondani, akik már kívül esnek a normalitás határán:

Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!

Máté 5, 43-48

         Mert amikor Jézus a normalitáson kívül, a gonosz által súlyosan befolyásolt emberrel találkozott, magát az embert még mindig tudta szeretni. Ezért, ha keresztényként én is a normalitáson kívüli emberrel találkozom, attól még én is szerethetem őt, mint embert. Imádkozhatok érte, az őt befolyásoló hatásokat, amik akár ördögi eredetűek is lehetnek, pedig hagyjam az Istenre. De a gonosszal Jézus sosem alkudozott: „Távozz tőlem, Sátán!” Ez a mondat két helyen hangzik el az evangéliumokban: egyszer közvetlenül a Sátánnak mondja, másodszor pedig a későbbi Szent Péternek. Mert a Sátán még a szentet is befolyásolni tudja, pláne engem. Úgyhogy talán az a legszerencsésebb, ha ezt a mondatot inkább magamra tartogatom.

         És hogy ez mennyire így van, az bebizonyosodott Jézus tárgyalásán. Jézus egy az egyben azt tette, amit nekünk is javasolt: csendben és békésen az őt vádlók szemébe nézett. Akinél nem vakította el a gyűlölet és az ördög a látását, ott ez működött is. A két legfőbb vádlója ugyanis kétféleképpen reagált. Kajafás nem tudott túllépni a gyűlöletén; amikor Jézus csendben visszatükrözte számára, mit tesz, még jobban gyűlölte őt, hiszen szembesítette saját gonoszságával. Pilátus ugyanerre a viselkedésre éppen ellenkezőleg reagált: el akarta bocsátani Jézust, és mindent megtett ezért. Az már egy másik történet, hogy végül a hatalomféltése nagyobbnak bizonyult, de Jézus módszere Pilátusnál egyértelműen működött, mert ő nem volt teljesen a gonosz befolyása alatt. És ezért Pilátus és Jézus között egy nagyon izgalmas, magas szintű beszélgetés is elkezdődött – nem alakult ki közöttük a piros vihar. Kajafásnak viszont nem volt mit mondania; ő ebből a helyzetből már nem tudott kijönni. Jézus nem is kereste vele a kapcsolatot, csak imádkozott érte és az általa felhergelt tömegért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” De a módszert Jézus még a kereszten is követte, ami két megrendítő megtérést eredményezett: a római századosét és a jobb latorét.

         Zárásként egy érdekesség: a fentieket a tudomány is alátámasztja. Hosszú ideig kutatták (főként Robert Axelrod), hogy a fogoly-dilemma játékban mi a nyerő stratégia. Különböző számítógépes programokat állítottak szembe egymással; mindegyik máskor választott kéket vagy pirosat. És mindig egy nagyon egyszerű program emelkedett ki: a „szemet szemért, fogat fogért”. Ez a kis programocska mindig azt adta, amit kapott: ha pirosat kapott, utána mindig pirosat adott, ha kéket, akkor kéket. És legyőzte a legkomplexebb stratégiákat is. Aztán jött egy igazi bajnok: a megbocsátó „szemet szemért” program. Ez a kis program képes volt időnként a megbocsátásra, azaz piros helyett néha kéket választott. Ezzel megtörte a piros viharokat. És ez nem spekuláció – komoly szakirodalma van, érdemes utánaolvasni. Ám egy kizárólag pirosat adó programmal ő sem tudott mit kezdeni.