Menjünk tovább, és ismerjük meg még jobban a „vizet” körülöttünk. Az axiómánk szerint a világot Isten teremtette. Erre megint mondhatjuk azt, hogy persze, eddig is tudtuk, hogy a zsidók, keresztények ezt hiszik, de megint menjünk a mélyére, hogy mit jelent ez. Ebben a mondatban az Isten szónak két fontos üzenete is van.

         Az egyik az, hogy egy konkrét személy van a teremtés mögött, és nem valamiféle erő vagy erőtér. Ez azért fontos, mert ha a Teremtő személy, akkor van értelme, van akarata, sőt, akár meg is lehet szólítani. Megszólítani a világ teremtőjét? Azért ez elég jelentőségteljes gondolat. Egy energiamezőt nem lehet megszólítani, de a zsidó-keresztény Istennel közvetlen és személyes kapcsolatba lehet kerülni. Gondoljunk bele mennyire más gondolati struktúra építhető erre az axiómára, mint bármi másra.

         A másik üzenete ennek a kijelentésnek, hogy ez a személy egyes számú, és nem többes számú. Ez azt jelenti, hogy a letisztult, kiteljesedett zsidó vallás szerint, majd a rá épülő kereszténység, valamint az iszlám szerint egyetlen Isten van (monoteizmus), nincs több, azaz a teremtés mögött egyetlen személy és egyetlen akarat áll. Tehát a zsidó–keresztény felfogás szerint a világ nem különböző akaratok egyensúlyából vagy harcából jön létre. Így mi, emberek sem egy akarat nélküli erőtér és nem is különböző, rajtunk kívülálló, egymással küzdő akaratok játékszerei vagyunk. Sőt, ez ellentmond a dualista világképnek is, azaz a világ nem a jó és a rossz harca. Isten abszolút, a sátán pedig relatív, legfeljebb „lopakodó” kihívás. Ágoston „Vallomások”-jában éppen ezt boncolgatja, hogy a gonosz nem önálló erő, hanem a szabadságunk torz tükörképe. A Sátán mindig kisebb, mint az Isten.

         Ennek felismerése a zsidók részéről világtörténelmi jelentőségű volt, és a Szentírás ezt a felismerést egy személyhez, Ábrahámhoz köti. Gondoljunk bele, hogy az ókori politeista világban, ahol minden történés a különböző istenek harcain és szeszélyein múlt, jött valaki, és azt mondta, hogy ez nem így van. Egy akarat teremtette és működteti a világot, ami egy olyan személyé, akivel kapcsolatba lehet lépni. Ez a gondolat jelentősen különbözött az akkor általános világmagyarázattól. Azért hívják az előbb említett három nagy vallást ábrahámita vallásoknak, mert a monoteizmus alapvetően összekapcsolja őket: azt tanítják, hogy van egy központi erő, aki mindent irányít, és ez az erő egy személy. Ez számomra megnyugtató. Ezt tudatosítva sokszor éreztem úgy, hogy ez az axióma még a legreménytelenebb helyzeten is át tud segíteni, mert az következik belőle, hogy nem vagyok kiszolgáltatva a világ kaotikus erőinek. Egy kiszámítható és velem kapcsolatot ápoló személyes hatalom befolyásolja a sorsomat, és a bajban a magasságos Isten mellettem van.

         Ha ezt valaki nem tudja elfogadni, akkor helyette két alternatív elmélete és belőlük következően két lehetséges világképe lehet. Az egyik, hogy nem létezik semmilyen akarattal és személyiséggel rendelkező irányító intelligencia, a világot a természettudományos törvények és a véletlenek irányítják. Ezen magyarázat szerint a világnak nincs értelme, csak létezik – de erről már volt szól. De ez azt is jelenti, hogy az egyén teljesen ki van szolgáltatva a véletleneknek és a természeti törvényeknek, és nincs semmilyen kapaszkodója. Egyetlen esélye, ha a tudomány segítségével próbálja közvetlen környezetét irányíthatóbbá tenni, ezért is alakult egyfajta „tudományvallás” a 20. században.  Fontos következmény az is, hogy ha magányos, akkor tényleg egyedül van. Ezzel együtt azt is el kell fogadnia, hogy az ember csak a fizikai világ anyagainak átlagosnál komplexebb együttállása – és mindössze ennyi. Mind véglegesen meghalunk, és utánunk semmi sem marad a személyiségünkből. Szerintem ez a gondolat rendkívül szorongató, kevesen tudják mélységében elfogadni, mert véleményem szerint ennek elfogadása egyszerűen nem fér bele az emberi pszichébe. Az ateisták azt szokták mondani, hogy sajnos kevesekben van meg az a bátorság, hogy szembenézzenek a valósággal. Ők tudják, de szerintem inkább az az igazság, hogy az ateizmus valódi következményeibe közülük is kevesen gondolnak bele. Ha belegondolnának, nem biztos, hogy ennyire bátrak lennének.

         Ha valaki képtelen elfogadni az ábrahámi axiómát akkor a másik lehetősége a politeizmus. A sokistenhitet sokan egyfajta meghaladott, primitív dolognak tartják, pedig manapság a neopogányság és a politeista újjászületés reneszánszát éli a művelt Nyugaton. Ezek a világnézetek elfogadják a transzcendenst, de nem egy egyetlen, mindent irányító intelligenciában, hanem több, egymással is versengő intelligencia (istenek, szellemek) kölcsönhatásában vagy akár személytelen erők (csillagok, Földanya, Univerzum stb.) együttes hatásában hisznek. Ennek egyenes következménye, hogy a világ ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint az ateizmus esetén – csak itt nem a vak véletlen, hanem sokféle, gyakran egymásnak is ellentmondó „erő” irányít minket egyszerre.

         Pont az volt Ábrahám legnagyobb találmánya, hogy ez nem így van, és ezt évszázadokon át a legtöbben így is gondolták a nyugati világban. De aztán a felvilágosodással megindult az a törekvés, hogy a vallást ki kell szorítani a társadalomból, legfeljebb magánügy maradhat. Az ábrahámi Istent elég sikeresen ki is szorították az emberek fejéből, de mivel az emberi természettel igazából nem fér össze az istennélküliség, ezért csak félmunkát tudtak végezni. Istent „megölték”, de az emberek jelentős része egyszerűen képtelen elfogadni, hogy nincs transzcendens, ezért nem ateista lett, hanem politeista, azaz pogány. A monoteizmust sikerült jelentősen meggyengíteni, de a helyére a politeizmus, a szellemekbe vetett hit, a babona ült: New Age, asztrológia, Földanya-vallás, Univerzum-hit, stb. Nem ateizmus uralja a nyugati világot, hanem a sokarcú politeizmus. A politeista és az ateista világképben van egy közös: az ember szinte teljesen ki van szolgáltatva a rajta kívül álló erőknek, amelyekben semmilyen vagy csak korlátozottan átlátható rendszer van. Ezzel szemben a monoteisták mindig reménykedhetnek abban, hogy bármi is zajlik a világban, ott van mögötte Isten, aki az emberiségnek nemes küldetést szán, és kimutatta már iránta jószándékát. Vannak olyan pillanatok, történések, amikor ebben az egyén csak hinni tud, mert az értelmét nem tudja átlátni – de ha valaki ezt az axiómát választja élete szegletkövévé, mindig vigasztaló, hogy egy személyes Isten irányítja a világot.