A Teremtés könyve szerint Isten első dolga volt, hogy az eget, vagyis az ő világát és a földet, az ember világát szétválassza. Azaz kettéosztotta a világot egy isteni szférára és egy földi, anyagi szférára. Ez alapján a látható földi világ „felett” (hiszen az ég felettünk van) létezik egy olyan világ, amely isteni, ezért olyan, mint az Isten: tökéletes és örök, azaz abszolútum. Az abszolútum egy metafizikai fogalom, amely egy tökéletes, önálló valóságot jelöl, ami önmagán kívül semmitől sem függ, és teljesen mentes minden korlátozástól vagy relativitástól.

         És mire való egy abszolútum? Mire való, ha valami sztenderd és állandó? Arra, hogy hogy mérce legyen. Távolságot is úgy mérünk, hogy van egy konszenzusos, állandó egység, a világ nagy részén például a méter, és minden távolságot, hosszúságot ehhez a sztenderdhez hasonlítunk. A Tóra szerint a földi világ mércéje az Isten és az ő törvényei.

         A vallásokat összeköti az, hogy hisznek az abszolútum létezésében, de vannak olyanok, amelyek nem tesznek ennyire szigorú és áthatolhatatlan falat a közé és az emberi világ közé. Így fordulhat elő a bálványimádás vagy a különböző természeti erők tisztelete istenként. Mindkét esetben egy földi, anyagi eredetű tárgyat vagy erőt tisztelnek istenként, abszolútumként, ami így egyszerre égi és földi entitás. És van ennek a szét nem választásnak egy igen veszélyes fajtája is. Mert ha egy tárgyat vagy egy természeti entitást lehet istenként tisztelni, akkor miért ne lehetne egy embert is? Hiszen az ember is egy természeti, fizikai entitás. Arra, hogy egy embert kezdenek el istenként tisztelni, sok példa volt a történelemben: fáraók, római, kínai és japán császárok, stb. Ha egy uralkodó istenné válik, akkor az teljes diktatúrához vezet, megszűnik a szabadság. Ha belegondolunk, az egyistenhitnek az az egyik legnagyobb társadalmi áldása, hogy a monoteista kultúrákban egyik uralkodó sem kaphatott Istent megillető tiszteletet. Voltak olyanok a történelemben, akik azt állították magukról, sőt vissza is éltek ezzel, hogy ők isteni küldetést teljesítenek. De azt sosem állították, hogy ők maguk istenek lennének. Ez óriási különbség, a monoteista kultúrák soha, senkit nem tiszteltek istenként. Sőt, a zsidóság, majd a korai kereszténység legnagyobb összeütközése a Római Birodalommal pont amiatt történt, hogy nem voltak hajlandók elismerni a császár istenmivoltát. A rómaiak politeistákként toleránsak voltak más vallásokkal, elfogadtak minden vallást, minden istent, ami szembejött velük, ha az is elfogadta az ő isteneiket. Csak két vallással nem tudtak mit kezdeni, a két monoteista vallással: a zsidósággal és a kereszténységgel, mert azok nem voltak hajlandók elfogadni az ő isteneiket, köztük az isten-császárt sem. Ez a zsidókra és keresztényekre (meg később a muszlimokra) jellemző kérlelhetetlen monoteizmus az, ami a nyugati világban nem hagyta meghonosodni az isten-uralkodókat, azaz megóvott minket a huszadik századig a totalitarianizmustól.

         De aztán jöttek a 20. század totalitariánus rendszerei. Amik annak voltak köszönhetők, hogy a felvilágosodás után egyre jobban elterjedt az a gondolat, hogy az égi szféra nem létezik, csak a földi szféra van. Azaz nincs egy, a világ felett álló abszolútum, hanem az ember, az emberiség a mérce. De ezzel egy új probléma született: ha nincs égi mérce, akkor mi legyen a mérce, mi legyen az igazodási pont az életben? Azoknak, akiknek ez az életaxiómájuk, a válasza az, hogy ezt az új mércét közmegegyezéssel, egy társadalmi szerződés keretében kell létrehozni. Mi, emberek, egyezzünk meg arról, hogy mi a jó és mi a rossz, és utána ehhez mérjük a világot. Ez nagyon szép gondolat, csak egy gond van vele: a valóság próbáján nem megy át, mert nem tudunk megegyezni, annyiféle az akarat és a vélemény. Nem tudjuk mindenki akaratát figyelembe venni, mert akkor használhatatlanná válik a mérce, ez teljes talajvesztést okoz, és a világ káoszba fullad. Erre Rousseau-ék azt mondták, hogy a szerződést egy közös „általános akarat” (volonté générale) alapján kell létrehozni, ami felette áll az egyéni véleményeknek, ami egy kollektív bölcsesség. Nos, ezt eddig nem sikerült megtalálni. A valóság azonban az, hogy az azóta eltelt időszakban az általános akaratra hivatkozva mindig az erősebbek akarata vált mércévé – ez történt a kommunizmusban és a nácizmusban is. A jelenben is a szélsőséges liberálisok és a woke kultúra követői is ennek az „általános akaratnak” a nevében szeretnék az ő akaratukat a teljes nyugati társadalomra ráerőltetni. És ugyanúgy, mint elődeiknél, aki nem áll be a sorba, az ellenség.

         Az égi szféra nélküli másik út, amikor a földi abszolútum nem az egyénen kívül, közmegegyezéssel jön létre, hanem az egyén magát teszi meg mércévé.

Szintén Rousseau-tól származik az a gondolat, hogy van bennünk egy alap (természetes) személyiség, amit a környezet (társadalom) eltérít, Rousseau szerint egyenesen elront. Ebben az értelmezésben inkább individuumok vagyunk, akiket a társadalomban a többi individuummal való együttélés folyamatosan ütköztet és eltérít. Rousseau abban hitt, hogy egy rendkívül jól megkonstruált társadalomban ezek az ütközések elkerülhetők. Csak az a baj, hogy ilyen társadalmat még nem sikerült létrehozni és sejtésem szerint nem is lehet. Így az ütközések elkerülésére úgy érhető el, ha inkább távolodunk a többi embertől. Az egyén elsődleges célja pedig a minél nagyobb szabadság, azaz a minél nagyobb zavartalanság elérése lesz. Ez pedig a kőkemény individualizmus világa, amelynek eredménye a magány és az embergyűlölet.

         Kell az abszolút mérce, és a két világnak szét kell válnia egymástól, sőt ez a szétválasztás hozza létre őket. Külön kell választani azt, ami isteni, és azt, ami emberi; Isten első dolga is ez volt. A Tóra szerint a törvények, a mércék, igazodási pontok megalkotása kizárólag az Isten dolga, ebben ember nem alkudhat. Ez a világ alapvető rendje: az ember helye a földön van, nem mindenható, és van olyan része a világnak, ami nem teremtett, ez az ég, ahova ő nem érhet föl. Ez a fajta gondolkodás sokak szerint rabság, de láthattuk, hogy pont az abszolút mérce adja meg a szabadságunkat. Nélküle vagy a nihil vagy a totalitarianizmus a sorsunk. És ezt nem én mondom, ezt Nietzsche mondta: „Isten meghalt! És mi öltük meg őt – a legszentebbet, ami eddig a világon volt! Hogyan vigasztaljuk meg magunkat, a gyilkosok gyilkosait? A nihilizmus közeleg, árnyékok keresztezik utunkat, ahol új bálványok születnek a porban.”