Beszéltünk arról, hogy az emberi lét értelme, hogy Isten teremtőtársa legyen. De ez a teremtőtársság azért természetesen nem egy egyenrangú kapcsolat. Teljesen egyértelmű, hogy ki a főnök, és Jézus sem csak atyaként beszél az embereknek Istenről, bár maga az atya szó is alá-fölé rendeltségi viszonyra utal. De sokszor használ egy másik istenképet is, ami teljesen egyértelművé teszi a hierarchiát: úrként, gazdaként beszél Istenről, minket pedig szolgának nevez. Nem mond ellent a teremtőtársság és a szolgaság? Egyáltalán nem. Az Isten és az ember közötti munkatársi viszonyt a legérzékletesebben két újszövetségi történet írja le, mindkettő természetesen Jézustól származik. És ismét kihangsúlyozom, hogy ezek közül egyik sem keltett felháborodást a korabeli zsidó közegben, teljesen beleillett az akkori világképbe. Azaz a két történet teljesen összhangban van az Ószövetség istenképével. Az első a talentumokról szóló példabeszéd:

Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott. Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. –Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. –Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. –Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.

Máté 25,14-30    

         Most akkor ez egy szeretetkapcsolat vagy egy büntető, bosszúálló kapcsolat? Most akkor munkatársak vagyunk vagy rettegő szolgák? A zsidó és keresztény világkép szerint Isten nem egy felhőn ülő, mindent vakon megbocsátó papóka, hanem egy úr, azaz vezető. Van hierarchia Isten és ember között, és egyértelmű, ki van felül, ahogy az égi és a földi szféra szétválasztásánál már megbeszéltük. Sőt, ennek a vezetőnek elvárásai vannak, hogy együtt munkálkodjunk vele a világ gazdagításáért, jobbá tételéért. De a történet szerint teljes autonómiát is ad, hiszen otthagyja munkálkodni szolgáit. Sőt, ez az úr azt is figyelembe veszi, hogy a szolgája mire képes, hiszen mást vár attól függően, hogy kinek mennyit adott.

         Képességekre szabott, legjobb tudással végzett munka iránti elvárás és autonómia. Ellentmond ez a szeretetnek? Ha egy vezető a munkatársának értelmes és hasznos feladatot ad, és ezt, képességeit figyelembe véve, engedi neki önállóan a maga erejét és találékonyságát kihasználva elvégezni, akkor ez a vezető nem szereti a kollégáját? Én azt gondolom, hogy ez a vezető szereti igazán, hiszen a kollégájának megadja a jól és hasznosan végzett munka örömét és a fejlődés lehetőségét. Nehéz ennél jobb főnököt elképzelni, és nehéz ennél jobb munkahelyet elképzelni, persze, ha szeretünk dolgozni. És mi ezért a munkáért a jutalom? Ezt talán Jézus egyik legfurcsább, a munkáról szóló másik példabeszéde mutatja a legkifejezőbben:

A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki – felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe – mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak – mondták –, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied, és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked.

Máté 20,1-14

         Hogy lehet ugyanaz a jutalma annak, aki reggel jött, mint annak, aki este? Ez csak úgy érthető meg, ha visszatérünk egészen az alapokig, azaz az emberi élet értelméig a zsidó–keresztény hagyomány szerint: az ember Isten teremtőtársa, azaz maga a munka a jutalom. Ez a Teremtés könyve nélkül nem egyértelmű elsőre, pedig ez a kulcsa ennek a történetnek. Mert azok, akik nem a szőlőben dolgoznak, csak tétlenül ácsorognak. Isten szőlőjében nem a jutalomért, az egy dénárért, a Mennyországért érdemes dolgozni, hanem azért, hogy elkerüljük a tétlenséget, a célnélküliséget, az értelmetlen életet. A jutalom nem az egy dénár, hiszen végül mindenki annyit kap, hanem az, hogy a teremtő kertjében tevékenykedhettünk, és jobbá tehettük a világot. Persze ott a kísértés, ahogy a példabeszédben is benne van, hogy azok, akik régebben ott dolgoznak, több jutalmat is várnak. De ha az a motivációm, hogy azért javítsak a világon, hogy ezért többet is kapjak, akkor megette a fene az egészet. Az semmit nem ér, hiszen az rólam szól, és nem Istenről és a világról. Az egy beszűkült, egocentrikus gondolkodás, aminek, mint láttuk, semmi köze a zsidó–keresztény eszményhez, ami az Ószövetségben, a Teremtés könyvében gyökerezik. Sokkal inkább az a dolgunk az újonnan érkezőkkel, hogy örüljünk nekik, hiszen így még nagyobb eredményeket tudunk elérni. Furcsa gondolat ez az anyagias világban, hogy a jó munka önmagáért boldogít és nem a fizetségért. De ez következik a zsidó–keresztény axiómából.