Az Ószövetségben Káin, miután megölte Ábelt, próbál elbújni. Ez érthető, hiszen óriási bűnt követett el. De neki is van egy mondata, amivel – akárcsak Ádám – a bűnét tovább tetézi. Amikor Isten rákérdez, hogy mi van a testvérével, a következőt mondja: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” Teremtés 4,9 Azaz mi közöm van nekem ahhoz, hogy mi van vele? A zsidó–keresztény axióma szerint felelősséggel tartozom a másik emberért, nem mondhatom azt, hogy semmi közöm hozzá. Ez a gondolat szerencsére teljesen áthatja a kultúránkat, sőt a jogrendünket is, hiszen a cserbenhagyást vagy a gondatlanságból elkövetett vétséget a törvény is bünteti. Pedig biológiai szempontból nem sok értelme van a másikkal törődésnek, hiszen csak a saját génállományom túléléséért kellene aggódnom. Persze meg lehet ezt magyarázni a kölcsönösség elvével, hogy azért csináljuk, mert azt várjuk, hogy ha mi bajba kerülünk, akkor majd rajtunk is segítenek. Lehet, hogy van olyan, aki ezért segít, de nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember szívesen segít, ha a másik bajba kerül. És ennek a hajtóereje sokkal inkább az empátia, mint a számítás. Hihetetlen képességünk az empátia, hogy át tudjuk érezni azt, amit a másik ember érez! Ha nem lenne együttérző képességünk, akkor egy borzasztó világban élnénk. Philip Zimbardo pszichológus A Lucifer-hatás című könyvében az emberi gonoszság eredetéről ír, és azt állítja, az igazi emberi gonoszság mögött mindig az empátia hiánya áll. Akkor tudunk kegyetlenek lenni a másikkal, ha nem érezzük át, amit a másik érez. A pszichopatákat az tudja igazán gonosszá tenni, hogy belőlük hiányzik az empátia képessége. De nem kell pszichopatának lennünk, sajnos ez bármelyikünkkel megtörténhet. Például, ha valaki súlyosan bántaná valamelyik közeli hozzátartozómat, akkor bennem is súlyosan csökkenne az empátia az elkövetővel szemben. Biztos vagyok benne, hogy a vérét kívánnám. Tudom, hogy ez nem helyes, ez az én gyarlóságom. A háborús propaganda is így működik: az emberekben megszünteti az empátiát az ellenfél iránt, mert azt ismételgeti és hiteti el, hogy ők nem emberek. A világ nemrég döbbenten állt a ruandai népirtás felett, amikor a hutuk lemészárolták a tuszikat. Ez úgy történhetett meg, hogy előtte a propagandában a tuszikat csak és kizárólag csótányoknak hívták. A csótányok így, a csótányok úgy… A hutuk fejében egyszerűen megszűnt az emberkép a tuszikról, és ezzel megszűnt az empátia is. Az eredmény ismert, egymillió halott pár hét alatt. Ha valaki régi, második világháborús filmeket néz, akkor ott is a katonák a másikat káposztáknak (németek), sárgáknak (japánok), jenkiknek (amerikaiak) hívták. Ha a másikban nem látjuk az embert, és ezzel megszűnik felé az empátiánk, akkor hihetetlen kegyetlenségekre vagyunk képesek. Éppen ezért fontos a zsidó–keresztény axióma egyértelmű állásfoglalása: a másik ember nem pusztán egy biológiai fajtársunk, hanem a másik emberben ugyanúgy Isten lelkének mása van, mint énbennem. Ha őt bántom, azzal Isten lelkének mását bántom. Szerencsére ez a gondolat még szinte teljesen áthatja a társadalmunkat. De ez a gondolat biológiailag nem evidens, hanem az isteni axiómából következik. A biológiából maximum az előnyös kölcsönös segítség érdeke vezethető le, az empátia nem. Ahogy az isteni axióma szorul vissza mostanában, úgy szorul vissza vele – némi késleltetéssel – az embertársak iránti empátia is.