Tehát a főparancs játékelméleti nyelven megfogalmazva így is értelmezhető: Isten azt kéri tőled, hogy legyél pozitív összegű játszmában vele, és legyél pozitív összegű játszmában embertársaiddal is. Hogy miért kéri ezt? Azért, mert a világot Isten ilyennek teremtette, és azt szeretné, hogy ilyen legyen. És itt válik igazán érthetővé, amikor a Teremtés könyve azt mondja, hogy Isten a világot jónak teremtette. És ha a világ ilyen jó lenne, akkor lenne az, hogy Isten országa működik a világban. És erre a teremtő munkára hív minket, hogy teremtsük meg együtt ezt a világot.

         És azért kellünk mi teremtőtársnak, mert Isten nem rendezheti helyettünk az ember-ember kapcsolatokat, azokért mi vagyunk a felelősek. Sajnos előfordulnak balesetek, természeti katasztrófák, de a világ igazából nem ezektől rossz, ezek hatása elenyésző. A világot az emberek és az ő nullaösszegű játszmáik teszik rosszá. A világ minden bajáról – a háborúkról, a kizsákmányolásról, a bűnözésről, a bántalmazásokról, de a válásokról, testvérharcokról, rossz munkahelyekről – mind az emberek közötti nullaösszegű játszmák tehetnek.

         Ezek markánsan jelen vannak a világunkban, de Isten célja egy olyan világ, ahol csak pozitív összegű játszmák vannak. Sokan az evolúciós versenyre hivatkozva azt állítják, hogy az emberi élet nullaösszegű játszma. De, aki ezt mondja, abból nem Isten lelke beszél és az embert puszta biológiai lénnyé degradálja. Mint láttuk, még az állatok között is rengeteg pozitív összegű játszma van, bármilyen csapatban, vagy csordában élő állat bizonyíték erre, de még fajok közötti pozitív játszmákkal is tele van a természet. De az Ószövetségben láttuk, hogy Isten nem állati létet szánt nekünk. A saját lelkét lehelte belénk teremtésünkkor. A főparancs alapján egyértelmű, hogy Isten szándéka szerint az emberek világában csak pozitív összegű játszmáknak kellene lennie, pontosan ezt kéri tőlünk. Gondoljunk bele, ha mindenki pozitív összegű játszmát játszana a másikkal, akkor milyen világban élnénk? Lényegében visszajönne a paradicsomi állapot, azaz megvalósulna Isten országa itt a földön.

         Szent Ágoston Isten városa (De Civitate Dei) című művében két városról ír, az Isten városáról (Civitas Dei) és a földi városról (Civitas Terrena). Ezek a városok Ágostonnál az emberi történelem és létezés két alapvető szellemi rendjét képviselik. Az Isten városa azokat az embereket jelképezi, akik Isten akaratát követik, és életüket az isteni szeretet (caritas) és az örökkévalóságra való törekvés vezérli. Ez a közösség nem földrajzi hely, hanem szellemi állapot, amely a hit, az alázat és az Isten iránti odaadás köré szerveződik. A földi város pedig azokat képviseli, akik az önzés, a világi vágyak és a hatalom szeretete (cupiditas) által vezéreltek. Ez a város az emberi büszkeségre és a mulandó javakra épül. És a való világban ez a két város keveredik, de a keresztény ember feladata a való világ Isten városa felé mozdítása.

         Ez borzasztó nagy feladatnak tűnik, de van egy jó hír. Isten nem azt várja tőlünk, hogy az egész világot megváltoztassuk, az az Ő dolga. Tőlünk pusztán annyit kér, hogy változtassuk meg a saját világunkat, de ezt viszont nagyon szeretné. Hogy ez pontosan mit jelent, azt én a hálózat-elméleten keresztül értettem meg.