Ha egyedi hálózati „szeretetcsomópontok” vagyunk és fókuszunk a közvetlen kapcsolódásaink felé a szeretet, a változtatási igényünk fókusza pedig mi magunk vagyunk, akkor az kiváló hír a személyünknek, de nagyon rossz hír az egónknak.

Ha Isten országát akarjuk építeni, akkor nem kell megváltoztatnunk az egész világot, elég csak a sajátunkat.

         Nem az a kérdés, hogy a világ milyen. Az a kérdés, hogy a saját világunk milyen, milyenek a kapcsolataink azokkal, akikkel a nagy emberi hálózatban közvetlen interakcióba lépünk. Tehát Isten országának építésében a feladata mindenkinek akkora, mint önmaga. Magadon változtass és a világ is meg fog változni közvetlenül körülötted. Ha te nem akarsz változni, hanem azt szeretnéd, hogy a környezeted változzon meg, akkor másokat akarsz megváltoztatni, ehhez meg nincs jogod. Ki vagy te, hogy másokat akarj megváltoztatni? Változz te és majd a környezeted reagál erre. Legyél mondjuk kedvesebb és a környezeted is kedvesebb lesz veled. Vagy ne legyél kedves, de akkor ne is várd, hogy kedvesek lesznek veled. És még egyszer kihangsúlyozom, hogy itt mindig a közvetlen, téged körülvevő világról beszélek. Ha a „nagyvilágot” akarod megváltoztatni, sose tudhatod, hogy az egód vagy Isten az, aki irányít. Nem kell nagyembernek lenned! Nem kell megérteni a nőket/férfiakat, elég csak a saját házastársunkra ránézni, hogy boldog-e mellettünk. Nem kell megmenteni a fiatalságot, elég a saját gyerekeidet megkérdezni, hogy nekik milyen nehézségeik vannak. Nem kell a világ igazságtalanságáért aggódni, elég azzal törődni, hogy vajon te mindig igazságos vagy-e. Sőt, nem kell az individualista életstratégia elterjedtségéért sem aggódni, elég azt megnézni, hogy te valódi hálózati életstratéga vagy-e.

         Ezt a zsidók így fogalmazzák meg: nem kell Mózesnek lenned, legyél az, akinek Isten téged teremtett, azt a feladatot végezd el, amelyet neked szánt. Ez óriási könnyebbség, hogy nem kell az egész világ baját a nyakunkba vennünk, de óriási felelősség is, hogy ezt megtesszük-e a saját világunkkal. És az egónkat is helyreteszi rendesen, hiszen e szerint a nagyvilágban nélkülözhetők vagyunk. A világ köszöni, jól el van nélkülünk is.

         De van egy világ, a saját világunk, ahol meg teljességgel nélkülözhetetlenek. És elég mondjuk a gyerekeink szemébe néznünk, hogy rájöjjünk ez mennyire így van. Számukra, csak mi vagyunk, számukra valóban pótólhatatlanok vagyunk. Csak ehhez le kell vennünk a szemünket a “dicső” horizontról. Egyszer egy előadáson hallottam, hogy az autó volt az, ami az egyik legnagyobb változást hozta életünkben. Nem csak azért, ami elsőre evidensnek tűnik, hogy megnőtt általa a mobilitás, hanem azért, mert az autó a sebessége miatt arra késztet minket, hogy mindig a távolba, a horizontra tekintsünk. És az autóban nem vesszük észre, hogy mi van a közvetlen környezetünkben. Az életed ne egy száguldás legyen az autópályán, hanem egy gyönyörű séta, a saját magad által gondozott kertben. Hogy ez a kert milyen, az pedig legnagyobb részt rajtad múlik. Ne legyünk idealisták, a kertünket kívülről rengeteg veszély fenyegeti és minden kertben történhetnek tragédiák, betegségek, balesetek, váratlan halál. De a saját kertünkre a legnagyobb veszélyt mi magunk jelentjük, rajtunk múlik elsősorban, hogy szörnyekkel teli sivatag lesz-e vagy virágzó édenkert.