Életünk hálózati szempontból nem túl szerencsésen indul. Hiszen egy olyan hálózatba kerülünk, amit nem mi választunk. Ráadásul mind biológiai, mind pszichológiai értelemben teljesen eszköztelenek vagyunk, hogy változtassunk rajta, ha nem tetszik. Sőt, ez az öröklött hálózat kezdi el kialakítani a személyiségünket, az itt szerzett tapasztalatokból rakjuk össze magunkat. Nehéz ennél kiszolgáltatottabb helyzetet elképzelni, de nem teljesen reménytelen.

         Hiszen ott van számunkra az édesanyánk, akivel kezdetben lelki értelemben szimbiotikus kapcsolatban vagyunk és ez nagyon sokat számít, mert így nem vagyunk egyedül ebben a helyzetben. Édesanyánk jó esetben pszichológiailag felnőtt ember, aki már tagja az emberi hálózatnak és remélhetőleg pozitív összegű szeretetkapcsolatok veszik körül, nem rossz dolog vele egynek lenni. Aztán elkezdünk cseperedni és ezzel több párhuzamos folyamat is megindul. Az egyik a biológiai folyamat, azaz megtanulunk járni, egyre ügyesebbek és erősebbek leszünk, végül a kamaszkorunk végére olyan testünk lesz, ami képes gondoskodni a biológiai erőforrások megteremtéséről. Ezzel párhuzamosan a minket körülvevő hálózat is elkezdi összerakni a személyiségünket, édesanyánk mellett először a közvetlen családunk, majd a tágabb családunk, majd az óvónénik, óvodai társak, tanító nénik, iskolatársak. De komolyan hatnak ránk a mesék, az internet, a TV és könyvek is. Agyunk ebben az időszakban, mint a szivacs, hiszen más dolga sincs, mint tanulni és ezért nem mindegy, hogy kikkel barátkozunk, mit olvasunk, mit nézünk, milyen meséket hallgatunk.

         És zajlik egy harmadik folyamat is, amelynek keretében elkezdjük újradefiniálni a hálózatban betöltött helyünket annak érdekében, hogy lassan vagy viharosan saját jogon is a hálózat tagjává váljunk. Elkezdjük átalakítani az öröklött hálózatot, hogy fiatal felnőtt korunkra megtaláljuk a helyünket a sajátunkban. Először is megszüntetjük a szimbiózist, rájövünk, hogy mi nem az édesanyánk vagyunk, hanem egy különálló személyiség, ez a dackorszak, amivel felejthetetlen élményeket nyújtunk a családunknak. Az óvodában, iskolában barátokat szerzünk, akiket már mi választunk ki és építünk be és elkezdjük letapogatni a hálót, hogy milyen is az. Új tekintélyszereplőkkel is építünk ki kapcsolatot a tanárok, edzők, plébánosok személyében. Így szüleink után még bővebb képet kapunk arról, hogy milyen társadalmi hierarchiában élni, ami később hasznos lesz a munkahelyi környezetbe való beilleszkedéskor.  Eljön a kamaszkor, amikor még fontosabb lesz a saját magunk által épített háló, azaz a barátok, és elkezdjük erős kritikával kezelni az öröklött hálót szüleink nagy örömére. Ezért van az, hogy kutatások szerint középiskolában nem a tanárok, hanem az osztálytársak számítanak igazán és ezért veszélyes az, ha ekkor rossz társaságba keveredünk. Megindul a kísérletezés azzal is, hogy megtaláljuk azt, akivel később a legszorosabb hálózati kapcsolatot létrehozhatjuk, a jövendőbeli házastársunkat. A felsőoktatást és a munkánkat már mi választjuk, majd a házastársunkat is, ezzel már teljesen a kezünkbe vesszük a saját hálózatunk építését és lecsökkentjük a hálózat öröklöttségét. Ezzel megszelídül kritikai hozzáállásunk az öröklött hálóval is, hiszen már integráljuk az új hálózatunkkal és létrejön a generációk közötti kapcsolat.

         Nagyon fontos, hogy ezt az életutat nem tudjuk bejárni anélkül, hogy gyerek és kamaszkorunkban ne lennénk individualisták, sőt egyenesen nárcisztikusak, azaz rendkívül énközpontúak. Mélyen kódolva van bennünk az individualista életstratégia, alapvető emberi tulajdonságunk. Sőt, életünk kezdetén rendkívül hasznos, hogy ott van, mert lehetőséget ad arra, hogy elkülönítsük magunkat a hálózattól és elkezdjünk foglalkozni azzal, hogy kik is vagyunk valójában. Amikor megszakítjuk a szimbiotikus kapcsolatot édesanyánkkal, ez valódi individualista cselekedet. Sőt, igazi nárcisztikussá válunk, hiszen ez énközpontúság, mivel biológiailag és pszichológiailag fejletlenek vagyunk, növeli túlélési esélyünket.

         Individualizmusunk és szabadságvágyunk kamaszkorunkban tovább segít minket, hiszen fel kell lazítani az öröklött hálót, aminek néha baltával esünk neki, szüleink nem kis megrökönyödésére. De közben építjük a saját hálónkat, amiben néha akár mellé is foghatunk, de aktívan kísérletezünk és komoly barátságok is köttetnek. Ehhez hozzájárul az is, hogy biológiailag már olyan fejlettek vagyunk, hogy képessek lennénk már eltartani magunkat, ezért már a biológiai erőforrások szükségessége sem korlátoz minket abban, hogy ne a szüleinknek alárendelt, hanem egyenrangú hálózati csomópontok legyünk. Sőt, régebbi társadalmakban erre szolgáltak a rituális erőpróbák, ahol meg kellett mutatnunk, hogy elég erősek és ügyesek vagyunk már ahhoz, hogy a közösség teljes jogú, azaz egyenrangú tagjai vagyunk. Ha már nem vagyunk rászorulva, hogy az öröklött hálózat eltartson minket, azt jelenti, hogy vége az individualizmus korának, jöhet az egyedi hálózati csomópont korszak.