A Teremtés könyve szerint Isten úgy teremtette az embert, hogy a lelkét belelehelte az anyagba, ezáltal az anyag öntudatra ébredt, és létrejött az ember. A többi élőlény teremtése nem így történt; az ember nem pusztán életre kelt, ezért teljesen más, mint a többi teremtmény. Az emberi lélek Isten lelkének lehelete, ezáltal az ember és az Isten lelke között különleges kapcsolat van. Tehát Istenhez a saját lelkemen keresztül tudok kapcsolódni, azaz a kapocs Istennel a bensőmben, a szívemben van, és nem a világban. Ezt gyönyörűen kifejezi Illés próféta esete is:

Azt mondta erre neki: „Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,” s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába.”

Királyok I. 19,11–13          Ha Isten országát akarom építeni, az nem megy anélkül, hogy ne töltsek időt a Királlyal. De a Királlyal a szívem, a lelkem van közvetlen kapcsolatban, ezért, hogy meghalljam, mindent el kell csendesítenem magam körül. És ha sikerül minden zajtól megtisztítanom a szívemet, akkor jön létre a kapcsolat, és meglátom az Istent. Ez nehéz, energiát kíván, de azzal, hogy keresem Istent, a szívemet is tisztítom. Azzal, hogy Istent keresem, a szívem egyre tisztábbá válik. Így lesz az Isten keresésének következménye és egyben feltétele a tiszta szív. Mivel Isten lelkének lehelete van bennem, így a kettő összeér, és egymást erősíti.